Az emlékező rockfotós

- Fotózott valaha Szolnokon?

- Annak ellenére, hogy konkrét eseményt és képet nem tudok felidézni, biztos vagyok benne. A pályámat a kulturális programmagazinnál, a Pesti Műsornál kezdtem, aztán pedig a Képes Újságnál is dolgoztam, ami pedig kifejezetten sok vidéki anyagot közölt. Az rémlik, hogy a szolnoki színházban fotóztam, ami akkoriban kihagyhatatlan volt. Az elmúlt négy és fél évtizedben azonban annyi helyen jártam már, annyi mindent fotóztam, hogy nehéz lenne mindent felidézni.

- Az ArtJáró fesztivál keretében július 1-jén 17 órakor nyíló kiállítása munkásságának csak egy szeletét, a könnyűzenészeket megörökítő fotóst mutatja be. Rajongóból lett rockfotós, vagy már fotózott, amikor elkezdett a zenekarokra jobban figyelni?

- Egyértelmű, hogy előbb volt a rajongás. Emlékszem, olyan nyolc éves lehettem, amikor a Luxemburgi Rádióból elkezdtem leírni fonetikusan a játszási meg az eladási adatok alapján születő slágerlistákat. Megőrültem ezért a zenéért, sokáig úgy aludtam el, hogy a párnám alatt szólt a Luxi. Egy gyerekkori barátságnak köszönhetem, hogy rockfotós lettem. Pálmai Zolival együtt gyerekeskedtünk, családi barátság kötött össze bennünket, így amikor disszidált a P. Mobil fotósa, szólt, hogy csináljak róluk képeket. Aztán én lettem a P. Boxnak is a fotósa, és sorra jött a többi, aminek részben az is lett a következménye, hogy nagyjából félszáz olyan lemez és CD jelent meg, amiknek én csináltam a borítóját.

- Melyik magyar bandákért rajongott fiatalon?

- Ma talán úgy mondanánk, hogy másodvonalbeliekért, hiszen amikor az Illés-Omega-Metró "szentháromság" valamelyikéért rajongott a többség, nekem az Atlas, a Non-Stop, a Bergendy volt a szívem csücske. A Bergendyt abban az időszakában szerettem meg, amikor Demjén nélkül, főleg külföldi dalokat játszottak a Budai Ifjúsági Parkban. Aztán persze már Rózsival fotóztam is őket, sőt később a V. Moto-Rock-nak is sok mindent csináltam. A Non-Stop is nagyon jó kis banda volt, főleg, amikor Somló Tamás is ott játszott.

- Mi alapján döntötte el, hogy kiről készít fotót? Olyanokkal is dolgozott, akiknek esetleg nem szerette a dalait?

- Én elsősorban fotóriporternek tartom magam, és amíg különböző lapoknál dolgoztam, voltam feladatok, amiket meg kellett csinálni. De később se válogattam. Emlékszem, amikor Oszvald Marikát kellett fotóznom, akkor is az volt az első, hogy szép képeket adjak ki a kezemből. Vagy Csepregi Éva, akinek a zenéjét kifejezetten nem szerettem, sőt Erdős doktor úgy kért fel a fotózására, hogy ezt tudta, mégis tíz évig fotóztam Évát és a Neotont is. Fotósként nagyon jó alany volt. De említhetném az Első Emeletet is, akiknek a zenéje nem fogott meg, de a tagokat kifejezetten szerettem, és fotózni is jó volt őket. Korda György Lady "N" lemezének a borítóját is én csináltam. Tulajdonképpen zenében is mindenevő vagyok.

- Pályája során közel 400 zenészt örökített meg, köztük nagyon sok világsztárt is. Mi a különbség egy magyar és egy külföldi zenész koncertje között fotós szemmel?

- A magyaroknál végig lehet a koncerteket fotózni, a külföldieknél nem. A külföldieknél előre megmondják, hogy általában az elején hány szám alatt dolgozhatunk, többnyire vaku nélkül, aztán le is kell adnunk a felszerelést. Persze, ha felkészül az ember, akkor azért ennyi idő alatt is meglehet az a kép, ami az adott szerkesztőségnek vagy éppen neki fontos. A magyaroknál mindig figyeltem arra, hogy ne csak a zenészekkel, de a roadokkal is jóban legyek, mert akkor akár a színpadról is dolgozhatok, amit ugye nem mindenki tehet meg. Orszáczky Jackie-ről például így készült egy ikonikus felvételem.

- Az mit jelent, hogy felkészül egy koncertre? Meghallgatja az adott banda lemezeit, vagy képeket nézeget róluk?

- A lemezeket mindig meghallgattam, ugyanis a jó képhez is nagyon kell a megfelelő ritmus. Tudnom kell, hol lehetnek nagyobb szünetek, vagy éppen hol szabadulhat el az igazi rock and roll, mert nagy valószínűséggel ilyenkor tudok jó képeket lőni. Ma már az interneten szinte minden nagy koncert megnézhető, ráadásul a legtöbbször mindenütt ugyanaz a műsor, így könnyebb felkészülni. A nyolcvanas évek végétől maximum az MTV-re támaszkodhattam, korábban meg az újságokban megjelenő fotókra.

- Mitől lehet jó egy rockfotó?

- Bálint Csaba, a Rockmúzeum vezetője egyszer azt mondta, hogy az én képeimet onnan ismeri fel, hogy általában valaki mindig kinéz belőlük, azaz egy pillanatra rám, a fotósra figyel. Fontos, hogy ha csak pár pillanatra is, de megtaláljam a szemkontaktust a zenészekkel, mert abból nagy eséllyel születik valami különleges. Emlékszem, Keith Richards-t úgy tudtam erre rávenni egy Rolling Stones koncerten, hogy a lányom csinált nekem egy kézzel írt, Stones idézetes pólót, ami annyira különbözött a többi fotósétól, hogy nem bírta megállni, és koncert közben egyszer odajött, rám nézett és lett belőle egy jó kép.

- Az Egy rockfotós naplója egy vándorkiállítás, ami Debrecen, Szentendre és Tata után, a vírus miatt jó nagy szünetet tartva érkezik Szolnokra. Mi alapján válogatta a kiállítandó képeket?

- Vannak a magyar könnyűzenének megkerülhetetlen alakjai és bandái, mint Szörényi, Bródy vagy a P. Mobil, Hobó, akik nélkül nem lenne teljes egy ilyen kiállítás. Aztán vannak olyan képek, mint például a Mike Sternről a Budavári Palotában készült, ami annyira szép, hogy kihagyhatatlan. És persze vannak ebben a bő négy évtizedben emlékezetes pillanatok, fontos barátságok, később önálló életet élő képek, amelyeket szintén nem hagyhattam ki, ha már a pályámra akarok visszaemlékezni. Az egész anyag több mint nyolcvan kép, amiből két hónapon keresztül negyvenet láthat a szolnoki közönség.

(Az Egy Rockfotós naplója Szolnokon című kiállítás 2021. július 1-jén Vértes György jelenlétében nyílik meg a Tisza mozi kávézójában. A kiállítás augusztus 29-ig lesz látható. - A cikk illusztrációi a kiállítás anyagából valók.)