Temperamentumos vagyok

- A Leányvásár egyik esti előadásában láttam, de nem vettem észre, hogy aznap már délután is játszotta a darabot. Hogyan lehet ezt fizikailag bírni? Edzésekre jár?

- Még csak az kellene! Ritkán fordul elő, hogy egy nap két előadásom legyen. Ha mégis, akkor aznap mást már nem csinál az ember, mert azért kell az energia, és a hangjára is vigyáznia kell.

- És az állandó mosoly?

- A színpadon csak a szerep van, és ha mosolyogni kell, hát mosolygok. A Hippolyt bemutatója előtt halt meg a nagymamám, de a nézőre ez nem tartozik. Mondják, hogy a színészek azért is szerencsések, mert nem kell nekik pszichológus, a színpadon kijátszhatnak magukból mindent. A magánéleti válságom is néha ott zakatol az agyamban, miközben a La Mancha női főszerepét játszom, de a néző ezt nem veheti észre.

- Nagyon más civilben, mint amilyen szerepeket formál mostanában?

- Azt hiszem, hiszen nagyon sok közönséges figurát játszok, amik azonban csak szerepek. Nem mondom, temperamentumos vagyok, de azért más a neveltetésem. A nagypapám a Ludovikán végzett katonatiszt volt, akinek tizenévesen én kisasszony voltam. Az apukám opera rendező volt - sajnos színpadon már nem láthatott -, az anyukám pedig táncosként és francia-magyar szakos tanárként az asszisztense. Egy jó értelembe vett, polgári családból indultam.

- Ilyen szülői háttérrel evidens volt a színészi pálya?

- Dehogy. Engem se hordtak többet a munkahelyükre a szüleim, mint más normális gyereket. Az viszont biztos, hogy már az anyukám hasában is a zenét szívtam magamba. Zeneművészeti szakközépiskolában érettségiztem, és mivel elsőre nem vettek fel a színművészetire, négy évig magánének szakon tanultam a zeneművészeti főiskolán. Így aztán természetes volt, hogy amikor operett-musical szak indult a színművészetin, azonnal bekerültem Szinetár Miklós osztályába.

- Nem sokkal később pedig már Szolnokon láthatta közönség.

- Ladányi Andrea hívott néhányunkat a West Side Storyba, ami nagyon jó indulás volt, négy évig maradtam is. Aztán igazgatóváltás történt, más koncepcióban, kevesebb zenés darabban gondolkodtak, így elszerződtem Miskolcra. Közben vendégszerepeltem Pesten, Debrecenben, Szegeden és Szolnokon is, sok mindenkivel, sok mindenben játszhattam. És ennek köszönhetem, hogy újra szolnoki színész lettem. Évekkel ezelőtt ugyanis dolgoztam Balázs Péterrel és Kiss Józseffel is, akik akkor azt mondták, ha egyszer színházuk lesz, akkor nekem ott kell játszanom. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefon, hogy ugye jövök Szolnokra a Zsuzsi kisasszonyt játszani. Tizenkét miskolci évad után váltottam.

- És azóta rengeteget játszik. Áprilisban hányszor volt színpadon?

- Hát, legalább harmincszor. Egy ekkora társulatban, mint a szolnoki, sokat és sokfélét játszhatok. Ebben az évadban öt darabban szerepelek, úgyhogy az évad utolsó előadásáig 140-150 fellépésem biztosan összejön.

- Hálás szerepei vannak, sokszor nagyobb tapsot kap, mint a főszereplők.

- Persze, hiszen nem mindig a főszerep a legjobb szerep.

- Melyik volt az idei kedvenc szerepe?

- Mindegyik más volt. A szobaszínházi produkciók, a hely adottságai miatt, nem hasonlíthatóak össze a nagyszínpadi darabokkal. Ráadásul Radó Denise, nőként és színészként is teljesen másként rendezett, mint a férfi kollégák. Vele sokkal bensőségesebb, lelkizősebb egy darab megszületése. A nagyszínpadi zenés darabok viszont nagyüzemek, ahol máshogy, gyorsabban kell megtalálnunk az összhangot. Csak kívülről látszik könnyűnek ez a munka, a bemutatóig nagyon sokszor belehalunk.

- Nehéz ember a próbákon, a színfalak mögött?

- Nem hinném. Alapvető szabály, hogy szerepet nem adunk vissza, és amit ránk osztanak, azt a lehető legjobban kell megcsinálni. Elfogadom, amit a rendező kitalál, még akkor is, ha nem értek vele egyet. A magam módján pedig próbálok a többieknek segíteni, még azzal is, ha valakit leszúrok, mert valamit elrontott. De nincs harag. Mert egy ekkora társulatban nem lehet megsértődni, és fennhordani az orrunkat, hiszen szinte az egész életünket a színház falai között éljük.

- A fővárosi pezsgés, a pesti ismertség nem hiányzik?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, hiszen bennem is van a színészethez nélkülözhetetlen exhibicionizmus. És igen, jól esne, ha a Vígszínházban is tudnák, hogy ki az a Kertész Marcella, vagy a kollégák, a kritikusok ránk is kíváncsiak lennének, nemcsak a pesti színházakra. Ugyanakkor úgy érzem, nem bírnám azt a pörgést, az ezer felé szakadást. És legyünk őszinték, tévés szereplés nélkül Pesten nem fordulhatna elő, hogy rám köszönnek az utcán. Szolnokon meg minden nap megtörténik, hogy jön szembe valaki, látom, hogy felismer és integet. Ez nagyon jól esik.

- Lassan vége az évadnak, tudja már, hogy miket játszik jövőre?

- Igen, és azt hiszem, ilyesmi is csak itt történhet meg velem. A színházvezetés megkért, hogy írjam össze azokat a darabokat, amikben szívesen játszanék. Hát van ennél nagyszerűbb? Össze is írtam egy kis listát, amiről a legnagyobb örömömre az Én és a kisöcsémet választották, ami egy remek nadrágos női szerep. Emellett játszom majd az Üvegcipőben, amit már ebben az évadban elkezdünk próbálni, a János vitézben, és ha minden a tervek szerint alakul, akkor a Jézus Krisztus Szupersztárban is benne leszek.

(Az interjú május 5-én jelent meg először.)