Munkája a hobbija

(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás 2018. május 31-én jelent meg először.)

- Nem világos számomra, hogy a repülőtéren vagy a Reptárban dolgozik.

- Hivatalosan, az eredeti szakmámnak megfelelően, a szandai repülőtéren vagyok helikopterszerelő. Mivel azonban kétezerben, az akkor még ott működő Repülőmúzeumba kerültem, ma már leginkább csak forgalomból kivont repülők felújításával, karbantartásával illetve roncskutatással és a repülőbázis archívumának a gondozásával foglalkozom. Ha a feladatok úgy kívánják, akkor a Reptárban dolgozunk Lente Zoltán százados kollégámmal. Ám számomra ennél sokkal fontosabb, hogy nekem a munkám egyben a hobbim is. Tehát, ha bejövök dolgozni, azt csinálom, amit szabadidőmben is csinálnék.

- Hogyan kezdődött? Egyértelmű volt, hogy repülőgépekkel fog foglalkozni?

- Gyerekkorom óta érdekel a repülés. Egyik karácsonyra kaptam egy repülő makettet, amit nemcsak összeraktam, de mindent tudni akartam arról a gépről, azokról a hadieseményekről, amiben olyanok felbukkantak. Akkoriban persze még nem úgy volt, hogy az internetről mindent össze lehet gyűjteni. Például akkor volt egy jó képünk valamiről, ha az megjelent egy újságban, és azt meg tudtuk szerezni. Mindenesetre nekem a második világháborút nem kellett tanulnom, mert mire az iskolában odáig jutottunk, sok mindent tudtam róla.

- És hogyan lett a hobbiból munka?

- Orosháza közelében voltam gyerek, és mivel szülői elvárás volt, hogy legyen érettségim meg esetleg egy szakmám, az ottani gépipariba jártam. Szerettem volna vadászpilóta lenni, de sajnos az egészségügyi alkalmasságin elbuktam, majd behívtak katonának. Ahol viszont feltették a kérdést, hogy ki szeretne helikopterszerelő lenni. Egyértelmű volt, hogy jelentkezek.

- De mi döntötte el azt, hogy nemcsak szerelni fogja a repülőket, nemcsak makettezik, hanem nagyon komolyan elkezdi kutatni is a repülés történetét?

- Így visszagondolva két dolog játszhatott közre. Egyrészt Tobak Tibor Pumák földön és égen című könyve, amit még 1989-ben kaptam, és teljesen magával ragadt. Onnantól fordult komolyra az érdeklődésem, a kutakodásaim és a gyűjtésem. Amit a kollégáim is tudtak rólam, így amikor 2000-ben megüresedett egy hely a még Szandán lévő Repülőmúzeumban, kértem az áthelyezésemet. Számomra akkor tényleg egy másik élet kezdődött, hiszen onnantól kezdve egész nap azt csinálhatom, amivel előtte csak a szabadidőmben foglalkozhattam.

- Nem hiányzott a diploma?

- De, ezért is iratkoztam be a Jászberényi Főiskola művelődésszervező szakára, ahol a szakdolgozatomat már Szolnok repüléstörténetéről írtam. Ekkorra világossá vált, hogy ebben a témában nagyon sok adat hiányzik, rengeteg dologról csak legendák, szóbeszédek vannak, ugyanakkor sok dokumentumról azt állították, hogy elveszett vagy nem kutatható. Úgyhogy nekiálltam.

- Mivel szembesült?

- Hatalmas lyukakkal. Részben azért, mert országos szinten senki sem foglalkozott a szolnoki repülés múltjával. Akik mégis, megelégedtek a dokumentumok részleges felkutatásával, a személyes visszaemlékezésekkel, és sok esetben nem ellenőrizték az elmondottakat. Persze mondhatjuk, hogy nekem már könnyű dolgom van, hiszen a világháló hatalmas lehetőségeket nyit a kutatók előtt. Ez igaz, de ettől még a primer kutatásokat, például a levéltárazást vagy az összes szolnoki újság minden oldalának az átnézését nem lehet megúszni.

- Soha nem ütközött bele a történészek szakmai sovinizmusába, hogy egy repülőgép-szerelő, egy művelődésszervező ne okoskodjon?

- Szakmai vitákban olykor megkaptam érvként, hogy nem vagyok történész. Ezért fogtam magam és jelentkeztem egyetemre. Az egyik szóbeli felvételi különösen emlékezetes maradt, mert a végén Romsics Ignác elkérte a névjegyemet, és összehozott a Rubicon című folyóirat szerkesztőjével, ahová utána cikket írhattam Horthy István balesetéről. De az egyetemen is volt olyan órám, ahol az előadó ismerte az addigi munkáimat, hiszen volt már mögöttem majdnem húszévnyi kutatás.

- Lassan tíz éve írta a szakdolgozatát Szolnok repüléstörténetéről, mégis csak most jelent meg könyv alakban. Miért?

- Amit akkor írtam, azt úgy tudnám jellemezni, mint a fogantatás pillanatát, ami után még hosszú idő telik el a születésig. Sok minden kellett ahhoz, hogy ezt a könyvet nyomdába merjem adni. A kutatásaim mellett nélkülözhetetlen volt a Reptár létrejötte. Akkor ültünk le Kovács Ákossal, a Reptár vezetőjével beszélgetni, hogy az én szakterületemen merre kellene indulni. Nagyon gyorsan közös nevezőre jutottunk abban, hogy itt tudományos munkát is végezni kell, amihez pedig kapcsolódnia kell könyvkiadásnak. Elmondtam, hogy van egy nagyjából kész kéziratom, amiből szűk másfél év alatt megszületett a Szolnok repüléstörténete 1945-ig című könyv.

- Mennyire tekinthető ez a téma teljes feldolgozásának?

- Egy ilyen könyv sosincs kész, de eljön a pillanat, amikor le kell tudni zárni. Azt gondolom, hogy ha egyszer lesz is bővített kiadása, az maximum 10%-kal fog több információt tartalmazni erről az időszakról.

- Ez az egyébként fantasztikusan gazdag képanyagról is elmondható?

- Sajnos nagyon kevés korabeli fotó van, így a könyv képanyagának összegyűjtésében legalább harminc ember segített. Még úgyis, hogy komoly gyűjteménnyel rendelkezem, és nincs aukciós oldal, ahová ne lennék regisztrálva, és ne tennék olyan ajánlatot egy-egy nekem fontos tételre, amit lehetetlen felülmúlni. Ennek ellenére kerültek elő olyan fotók, amelyekre rácsodálkoztam. Ugyanakkor nagyon örülnék, ha komoly képanyag lappangna valahol Szolnok 1945 előtti repüléstörténetével kapcsolatban, de erre nem látok sok esélyt.

- Említette, hogy valamennyi szolnoki újságot átnézte. Ezt, hogy kell érteni?

- Úgy, hogy bementem a könyvtárba, kikértem minden 1945 előtti szolnoki újságot és oldalanként átnéztem őket. Sok esetben sajnos az egyetlen, de kiváló forrás, ha ezek a lapok valamiről azt írják, hogy majd lesz vagy megtörtént. Más forrásokkal összevetve például egyértelműen igazolták, hogy 1901-ben járt az első repülőszerkezet Szolnokon, a császári és királyi hadsereg léghajója. De említhetnék Kvasz András első repülésének a pontos körülményeit is, aminek a kiderítésében szintén sokat segítettek a korabeli újságok. Kár, hogy a mai lapok - tisztelet a kivételnek - nem lesznek ilyen megbízható források néhány évtized múlva.

- Évtizedek óta foglalkozik a témával. Volt olyan dolog, amin mégis meglepődött a könyv összeállítása közben?

- Azt tudtam, hogy a szolnoki születésű Ludvig Ede a XIX. század végén a repülés legendáival, például Blériot-val állt kapcsolatban, miközben bizonyíthatóan megszerkesztette a helikopter ősét, amit Franciaországban követésre méltónak neveztek, itthon viszont kinevették, pedig Magyarország javára akarta hasznosítani. A könyv készítése közben sikerült kapcsolatba lépni Ludvig leszármazottaival, és amikor átadták az általa tervezett repülőszerkezet egy darabját, akkor azért három napig nyitott szemmel aludtam, mert nem akartam elhinni, hogy ilyesmit egyszer a kezembe foghatok. Kicsit hasonló volt az is, amikor előkerült egy Szolnok belvárosában készült fotó, amin a Rákóczifalvánál lelőtt amerikai repülő két pilótáját lehetett azonosítani.

- Mennyire sikerült a korábban tényként kezelt tévedéseket vagy éppen a tabukat helyretenni?

- Hogy milyen a könyv, azt majd az idő dönti el. Akik ismernek, mint kutatót, néha azt mondják rólam, hogy olyan vagyok, mint egy buldog. Ha valamit megragadok, akkor azt addig nem engedem el, amíg az ügy végére nem járok. Azt hiszem, ebben az esetben is így volt. Elég elterjedt a kutatásokkal kapcsolatban, hogy sok mindenre rámondják: megsemmisültek vagy elvesztek a források. Amikor a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárban megtaláltam az 1910-es év bejegyzéseit, felhívtam a parancsnokomat és két hét szabadságot kértem. Tulajdonképpen beköltöztem a levéltárba és annyi anyagot találtam, hogy hónapokig tartott a feldolgozása. Ezek után, ha valaki nekem azt mondta, hogy elveszett, megsemmisült és nincs meg, akkor megkértem, hogy sorolja fel, hány levéltár, archívum, magángyűjtemény, könyvtár, múzeum átnézése után állítja ezt. A város történetével kapcsolatban vannak olyan témák, mint például az 1944. júniusi amerikai légitámadás hősi halottjainak a listája, amit én tettem rendbe. Vannak tabuk is, amiket szerintem sikerült ledönteni. Mert például az első nagy bombázás nem a szövetségesek miatt lett annyira tragikus, hanem a város és a vasút vezetés, valamint a légoltalmi liga tehetetlensége miatt.

- Két dolog még foglalkoztat a könyv kapcsán. Az egyik, hogy Szolnok repüléstörténete valóban fontos, vagy csak Szolnokról tűnik annak?

- Más városoknak is megvan a maga repüléstörténete, az viszont biztos, hogy kevés olyan hely van az országban, ahol városi szinten is ennyire támogatták volna a korabeli repülés ügyét. Az is tény, hogy a síkvidéki vitorlázásnak Szolnok az egyik bölcsője, és a katonai repülőterünk története sem kerülhető meg. Igen, azt gondolom, hogy a város repüléstörténete nemcsak nekünk fontos, hanem része egy sokkal nagyobb egésznek. Azt biztosan tudom, hogy az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis és jogelődjei támogatása nélkül nem érhettem volna el ezeket a sikereket. Köszönöm a jelenlegi és volt parancsnokaimnak, hogy támogattak, és sok esetben kiálltak mellettem, mert a kutató munkának sajnos megkerülhetetlen része a harc. Ilyenkor tudja meg az ember, hogy ki az, akire számíthat. Én számíthattam rájuk.

- És, ha már a címben az 1945-ig kitétel szerepel, akkor nem kerülhető meg a kérdés a folytatásról sem.

- Hosszú évek óta dolgozom azon is, de nem mondom, hogy már összeállt. Ráadásul ezzel az első résszel nagyon feladtuk a leckét a Reptárnak és saját magamnak is. Jó ideje nem teszek már ígéreteket. Ráadásul ebben az esetben tudom, hogy még sokat kell dolgoznom a témán. Főleg, hogy közben mással is foglalkozom. A Magyar Roncskutató Egyesület gondozásában hamarosan megjelenik a könyvem a hazai roncskutatás történetéről, valamint a Reptár gondozásában újabb könyv készül az álcázó festések témakörében.

- Nincs is más hobbija?

- A makettezés örök. Zsűrizek, versenyt szervezek. Emellett gyűjtöm a repülős katonai felvarrókat, amiből szép gyűjteményem van az első világháborútól napjainkig.