[arcOk]

A szolnoki zene emlékezete (is)

2019. január 30.

Tízedik éve szervezi az Akikért a zene szól, szolnoki zenészekre emlékező koncertet, miközben bő évtizeden át az amatőr színjátszás megkerülhetetlen alakja volt a városban. Negyvennyolc éve világosít a Szigligeti Színházban. László Béla, az idei Kaposvári Gyula-díj kitüntetettje.

- Meglepődtél, amikor megtudtad, hogy a Szolnok kulturális értékeinek gyarapításáért adományozható Kaposvári Gyula-díjat neked ítélte a képviselőtestület?

- Még a decemberi közgyűlés után futottam össze a városban Kovács Misi "szan"-nal, aki mondta, hogy nekem ítélték a díjat, amit persze nem nagyon akartam elhinni. Főleg, hogy eddig, a színházi kollégák által megszavazott Szigligeti-díjon kívül még semmilyen elismerést nem kaptam. Felterjesztve, javasolva sok mindenre voltam, úgyhogy Misi "szan"-nak is azt mondtam, hiszem, ha túl leszünk rajta.

- Azon kevés díjazott közé tartozol, akit nem azért a munkájáért tüntettek ki, amit egyébként a havi fizetéséért végez, hanem amit elhivatottságból, hobbiból csinál. Idén tízedik alkalommal rendezed meg az Akikért a zene szól című emlékkoncertet. Hogyan kezdődött?

- A néhai Mustang meg Integrál zenekarokban játszó Steiner Gabi temetéséről ballagtunk haza 2009-ben, amikor Blazsek Józsiékkal elkezdtük számba venni, hogy a hatvanas-hetvenes évek szolnoki zenészei közül hányan mentek már el. Ott vetette fel Józsi, milyen jó lenne egy koncerttel emlékezni rájuk, majd felém fordult, hogy te úgyis itthon maradtál, meg mindenkit ismersz, szervezd meg!

- Nekem is az az érzésem, hogy tényleg mindenkit ismersz Szolnokon, ezt a beszélgetést is nehéz kordában tartani, mert minden szereplőről, mindent el akarsz mesélni. Tősgyökeres szolnoki vagy?

- Dehogy. Három éves voltam, amikor Székesfehérvárról Szolnokra költöztünk, mert az apukámat (a második kép bal szélén, kalapban - a szerk.) kinevezték az itteni Állami Építőipari Vállalat igazgatójának. Igaz, azóta egy két és fél éves zalaegerszegi kitérőtől eltekintve mindig itt éltem. A piac mellett, az első Ságvári körúti házakban nőttem fel, lényegében végignéztem a környék felépítését. Aztán tíz-tizenegy éves lehettem, amikor átköltöztünk az Árkád presszó fölé, ami hátulról pont összeért az akkori helyőrségi klubbal (az egykori Népbank, majd Sztár áruház a Kossuth téren - a szerk.), ahová rendszeresen átmásztam zenét hallgatni.

- Ott fertőzött meg a könnyűzene?

- Talán már a Ságvári körúton. Amikor ott laktunk, még létezett a Sipos téri iskola, ahová a cigányzenészek gyerekei jártak, a Rontók, az Argyelánok, a Lukácsok, eszméletlen tehetségesek voltak. Aztán valahol a házunk alatt, egy légópincében próbált a Colonels együttes, a Bakos gyerekek, akikhez bekéredzkedtem. Ellestem tőlük, hogyan kell erősítőt, meg gitárt építeni, úgyhogy egy balatoni úttörőtáborban már zenekarral léptem fel.

- Mikor lettél hivatásos zenész?

- Amikor négy évvel ezelőtt kiszámították a nyugdíjamat, negyvennyolc év munkaviszony jött ki. Azért, mert tizenöt éves lehettem, amikor OSZK vizsgát tettem, és aztán pénzért zenéltem. Szegény apám teljesen ki volt borulva, amikor másodikban otthagytam a középiskolát, mert azt mondtam, majd a zenélésből megélek. A Tiszaparti Gimnáziumba jártam, aminek a legnagyobb hozadéka az volt, hogy megismertem Borhi Tibit, akinek nemcsak én, de nagyon sok szolnoki rengeteget köszönhet. Sok mindent elleshettem tőle, és az ő révén kapcsolatba kerülhettem a hatvanas-hetvenes évek sztár zenészeivel.

- Tizenhat évesen felhagytál a tanulással?

- Nem, mert először az apám nem nyugodott bele, úgyhogy a Vasipariban lettem tanuló, Szudi Sanyi bácsi keze alatt, elektroműszerész és autóműszerész lettem. Aztán meg már a színházban dolgoztam, amikor Székely Gábor mondogatta mindig, hogy tanulnom kellene. Úgyhogy estin leérettségiztem, utána meg rendezői vizsgát is tettem.

- El is képedtem, amikor a Kaposvári-díj átadásán, a méltatásodban elhangzott, hogy rendező is voltál, meg amatőr színházi csoportokat vezettél.

- Több mint tíz éven keresztül. Mikor készültek az Aba Novák, azaz a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ átadására, áthívtak oda szcenikusnak. Én meg azzal a feltétellel mentem, ha csinálhatok egy Stúdiószínházat, ami aztán sikeres lett. Később egy összeolvadás révén abból lett a HÍD Amatőr Színház, amivel nyolc-tíz produkciót tartottunk műsoron a nyolcvanas évek elején. Meg volt a Kőtövis is, ami meg a Kőolajos Klubban működött, azt például Mucsi Zolitól vettem át, és még vagy két évig csináltam. Utána volt a Pinokkió Gyerekszínház, és valamikor '87 táján csináltunk egy színházi kisszövetkezetet, ami akkor tényleg újdonság volt. Sőt, volt, aki azt mondta, hogy megelőztük vele a korunkat. Azzal például vagy száznegyvenszer játszottuk az Óz a nagy varázslót, amihez az Integrál zenekarral írattam zenét. De aztán szétmentünk, kiszálltam, és abbahagytam az amatőr színházasdit.

- Csak szervező, rendező voltál, vagy játszottál is?

- Az Ózban például játszottam is.

- De ha színházról beszélünk, nem hagyhatjuk ki a munkahelyedet. Ugyancsak a méltatásodban hangzott el, hogy régebb óta dolgozol itt, mint hogy én megszülettem. Hány igazgatód volt eddig?

- Berényi Gábor utolsó évében jöttem, aztán volt egy rövid Vass Károly időszak, majd következett Székely Gábor, akit a mai napig a legjelentősebb rendezőnek tartok. Őt követte Schwajda György, akivel szinte egyszerre jöttünk a színházhoz. Így Schwajda első időszakában is itt voltam, sőt utaztam velük arra a legendás romániai turnéra is. Aztán Kerényi Imre következett, aki két hónapon belül ki akart rúgni, mert nem tudtam tartani a számat, és a világítás miatt beleszóltam egy rendezésébe. A rendezők védtek meg, de inkább átmentem az akkor alakuló MMIK-ba, bár utána is folyamatosan kisegítőként dolgoztam a színházban. Majd Lengyel Boldizsár alatt is bedolgoztam, aztán Schwajda hívott vissza 1985-ben. És, bár közben kétszer hűtlen lettem a társulathoz, egyszer a színházi kisszövetkezet, egyszer meg Zalaegerszeg miatt, de Schwajda után Spiró, Vass Lajos, Szikora alatt is tag voltam, és mivel 2000 óta már nem mentem sehová, Balázs Pétert is az igazgatómnak mondhatom. Ha jól számolom ez tíz, plusz Schwajda György háromszori igazgatósága.

- Hogyan kerültél a színházhoz?

- Forgács Tibi, Sebestyén Éva fia velem dolgozott az AFIT-nál, ahová a Vasipari Vállalat után kerültem, 1970-ben. Nem nagyon szerettem ott dolgozni, mert mindig csupa olaj volt a kezem, ami beivódott a bőr alá, sehogy se jött le. Szóval Tibi szólt, hogy lehetne fejgépezni a színházban, egy előadás 30 forint. Ami nagy pénz volt a havi 1300 forintos fizetésemhez képest. Úgyhogy jöttem. Aztán az 1971/72-es évadtól már státuszban voltam világosító. A hierarchia alján, a színpadon kezdtem, aztán igen hamar a pultnál ülhettem, és mielőtt elmentem Zalaegerszegre, fővilágosító-helyettes voltam, és onnan fővilágosítónak jöttem vissza.

- Miért mentél el?

- Valamikor 1997-ben mutattuk be a Hair-t, amit Bagó Bertalan rendezett, aki a következő évadban, Bereményi Gézával megkapta a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházat, és átcsábítottak fővilágosítónak. Schwajda mondta, hogy két év múlva úgy is visszajövök. Két és fél év múlva újra Szolnokon dolgoztam.

- Egyébként a világosítók mikor kapcsolódnak be egy darab létrehozásába?

- Változó. Van olyan rendező, aki az elejétől nagyon tudja, hogy mit akar a fényekkel. Más csak megnézi, hogy mit találtunk ki, és vagy elfogadja, vagy kidobatja az egészet. Meg előfordul olyan is, aki kifejezetten igényli a segítséget, az ötleteinket, mert végül is mi tudjuk, hogy mit lehet ebben a színházban a lámpákkal megvalósítani. A legtöbb esetben akkor kapcsolódunk be, amikor már áll a díszlet. Ez általában a premier előtti vasárnapon van. Azt nagyon szeretem, amikor aznap csak mi dolgozhatunk a színpadon. Ám, ha ez még sincs így, nekünk szerdára akkor is készen kell lenni az egész darab világításával.

- Készül erre valami forgatókönyv? Vagy beprogramozzátok valahová, hogy mikor, hová, milyen fény kell?

- Nekünk is van szövegkönyvünk, és abban jelöljük, hogy melyik végszó után, milyen változások legyenek a fényben. Sok mindent rögzíteni is lehet a világosító pulton, de azért az nem annyira automata, hogy nekünk előadás közben ne lenne dolgunk.

- Sok mindenről beszéltünk már, de nem zártunk le dolgokat. Például a zenélést. Meddig játszottál zenekarokban?

- Tizenöt évesen a Deltában kezdtem. Aztán volt az Apostolok, majd a Lidonsból alakult Kavicsok együttes, aminek Sándor György humoralista adta a nevet. Nekem mindig volt motyóm, így bútoroztunk össze a Tinédzserből alakult Poppal, ami a legsikeresebb szolnoki banda volt. Amikor 1971-ben elkezdtem a színházban dolgozni, a zenélést abbahagytam, mert két éjszakai munka nem fért meg egymás mellett. Azóta hangszer se nagyon volt a kezemben, bár mindig terveztem, hogy majd veszek egy jó gitárt meg egy erősítőt.

- Soha nem vágytál arra, hogy itt, az igazi, nagy színházban rendezz vagy szerepelj?

- Nem. Viszont játszanom már kellett. Egyszer az Alul semmiben, amit Szikora János rendezett, akit még az amatőr időszakból ismertem, illetve a Telihay Péter rendezte Őrült nők ketrecében.

- Az Akikért a zene szól emlékkoncertet nem hagyod abba?

- Minden évben eljön az a pont, amikor azt gondolom, nem küzdök tovább. Aztán persze kiderül, hogy ezt már nem lehet abbahagyni. Részben, a régi zenészek miatt, akik számítanak arra, hogy július elején összejövünk, újra együtt zenélünk. Másrészt meg már benne vagyunk a városi műsornaptárban is, sőt tavaly nagyon komoly segítséget is kaptunk a Városházától. Tehát folytatni kell.

- Milyen lesz az idei, a tízedik?

- Szeretném, ha nagyobb szabású lenne, mint az eddigiek, de még nem látom, hogy mennyiből tudjuk megcsinálni. Két színpadunk biztosan lesz, de talán a harmadik, a jazz-színpad is összejön. A tízedik emlékkoncerthez kapcsolódó kiállítás pedig nemcsak a szolnoki könnyűzene múltjáról szólna, hanem ennek a tíz évnek a legjobb képeiből is bemutatnák egy válogatást.

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Volt egyszer egy zenepavilon
Többször hallottam már, hogy milyen jó lenne Szolnokra is egy zenepavilon, ahol hétvégenként zenekarok játszhatnának, szórakoztatva a város sétáló, korzózó közönségét. Mint régen. Lehet, hogy a húszas évek végén ez valóság volt, és a mai Rózsapark helyén állt egy ilyen pavilon.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Balkáni köz
A Tófenék és az Ady Endre utcák között, a Jókai utcai ügyészség mögött van egy név nélküli, csak gyalog és bringával járható kis köz, amit nyugodtan nevezhetnénk Balkáni köznek. Már, ha a balkániak nem kérnék ki maguknak. Áll ott egy kuka, aminek a környéke általában tragikus. Van ott egy fal, ami rettenetes. A város közepén, mondjuk 50 méterre a főterünktől egy olyan pont, ami mellett többnyire csak undorral lehet elmenni. Nem lehetne kreatív építészhallgatókat, leendő városüzemeltetőket megkérni, hogy ötleteljenek egy kicsit? Talán viszonylag olcsón vissza lehetne térni Európába.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Kanizsa Tivadar-szobor
A szolnoki kötődésű, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázóról tanuszodát és tantermet is elneveztek már a városban. Közös emléktáblán látható portréja a megyei múzeum épületében, önálló szobra pedig a Vas utcában áll.

A Szoborpark további képei