Ebből lett Szolnok
2019. december 14.
Három különböző felekezet temploma. A Scheftsik-malom. Fahíd a Tiszán. Gabonát szállító bőgős hajók a parton. Erdélyből leúsztatott fa a folyó mindkét oldalán. Az előző századfordulón oly sokszor megörökített szolnoki nagy Tisza-kanyar egy 1905-ben feladott képeslapon.
A mai RepTár és a Dohányfermentáló környékén, a Tisza jobb partjáról, egészen az ártérből készült az ehhez a képeslaphoz felhasznált fotó. Az elmúlt tíz évben legalább két, nagyon hasonló beállítású fotót használó képeslapot mutattam már be itt, a blogSzolnok Album rovatában. Azokról egyértelműen tudható volt, hogy Szigeti Henrik képeit használták, ebben az esetben ez nem mondható ki. Sőt, a magam részéről azt gondolom, valaki más készítette, egészen más kivágásban ezt a fotót. Amit leginkább azért szeretek elővenni, mert számomra nagyon szépen illusztrálja, hogy milyen is volt Szolnok az előző századforduló környékén, abban az időszakban, amit talán joggal nevezhetünk a város aranykorának, és a mai Szolnok ősének.
Például a Tisza-parton sorakozó, egymástól tényleg csak pár háznyira álló, méretükben és különlegességükben egymáshoz illő templomokkal. A kép készítőjéhez legközelebb eső Belvárosi Nagytemplommal, az ezen a fotón kicsit homályba vesző, középső Zsinagógával és a legtávolabbi Református Templommal. A három nagy felekezet háza, amelyek 1899-re elkészültek a folyó közelében, és amelyek számomra a befogadó és elfogadó Szolnokot szimbolizálják. A várost, amely szerintem akkor és azóta is egy kicsit az Egyesült Államokra hasonlít, csak nem a népek, hanem a környéken élők olvasztótégelye. Ami egyébként mindig kellett ahhoz, hogy Szolnok fejlődni tudjon. Különösen a megyeszékhellyé válás után, amikor egy falusias, elmaradott alföldi városkából, a többi megyeközponthoz mérhető - meg merem kockáztatni -, európai város lett.
Amihez nagyon kellett a Tisza. És nemcsak az e kép készítésekor még fából ácsolt átkelő miatt, hanem a folyó nyújtotta gazdasági lehetőségek okán is. Ne felejtsük el, hogy a vasút megjelenéséig, az év nagy részében vízen lehetett a legnagyobb távolságra és a legbiztonságosabban szállítani. Szolnokra pedig egész távoli vidékekről így érkezett a só, a fa, a gabona, azaz mindaz, ami az ország belsejében hiányzott, és amit innen tovább lehetett vinni. Nem véletlenül vezetett pont Szolnokra az ország első, komolyan vehető vasútvonala. Miként az sem volt véletlen, hogy a sínpárok először éppen ennek a folyókanyarnak a közelében értek véget.
Amikor ez a fotó készült, már majdnem egy fél évszázada máshol volt a szolnoki vasútállomás. Viszont a réginek a helyén működött a teherpályaudvar, így biztosak lehetünk abban, hogy az ezen a képen még a folyóban úszó hatalmas szálfák így, vagy feldolgozva vonaton folytatták az útjukat. Miként annak a gabonának is a jelentős része, ami a Tisza, város felőli partján kikötött bőgős hajókon érkezett Szolnokra. Munkát adva azoknak a szolnokiaknak, akik a hajókat működtették, akik a ki- és átrakodásnál segédkeztek, vagy éppen a város malmaiban dolgoztak, hogy aztán a helyben hozzáadott értékkel gyarapodva menjen tovább az áru.
A távolban, a mai Verseghy park helyén feltűnik egy hatalmas épület, két templomtorony méretű kéménnyel. A Scheftsik-malom, amely az előző század első évtizedéig működött ott, hogy a déli ipartelepen lévő Hungária gőzmalomhoz hasonlóan, kiváló minőségű lisztet termeljen. A szerencsének meg talán a józanésznek köszönhetően az első világháború után már nem állt, amire azért nem árt emlékeznünk. Főleg a névadó, tulajdonos család miatt, akik sok Szolnokra betelepülőhöz hasonlóan komoly befektetésekkel vállaltak részt a város felvirágoztatásából. Többségükre ma már nem is emlékszünk, vagy ha igen, nem nagyon van hol fejet hajtani előttük. Pedig abban a korban éltek, amikor a város tehetős befektetői még vállalták a nevüket.
Erdélyből úsztatott fa a kép előterében és a túlparton. Bőgőshajók, amelyek ott sorakoznak végig a folyó, város felőli partján. A három nagy felekezet templomai. A Scheftsik-malom. És az 1909-ben a jég által elsodort fahíd, amely Szolnokot oly fontossá tette az utazók és a kereskedők számára. Ez az 1899 és 1904 között készült fotó azt az időszakot őrzi, ami Szolnokot valóban felrakta az ország, nemcsak papíron értelmezhető térképére. Azt a kort, ami megteremtette Szolnok ma még kézzelfogható, épített emlékeit.
