Saját kulcsaink

Bár Barabás Botond hivatalosan július elseje óta vezeti a szolnoki teátrumot, azt gondolom, az első nagyszínházi premier jelenti az igazi beiktatását. És bár - mint több interjúban is elmondta - ezt az évadot csak részben állíthatta össze teljesen és saját ízlése szerint, azért számomra igenis van jelentősége annak, hogy az első premierje Örkény István Kulcskeresők című abszurd drámája lett. Leginkább azért, mert a szolnoki kötődésű, a helyi színháznak a hetvenes években szinte házi szerzőjének számító Örkényről éppúgy méltatlanul feledkezett meg a Szigligeti az elmúlt direktori időszakban, mint a társulat és az épület történetének korábbi periódusairól. Pedig Örkényt akkor is feladata lenne a Tisza parti teátrumnak játszania, ha csak közepes magyar író volna.

Örkény viszont a XX. századi magyar irodalom egyik legjobb és legfontosabb szerzője, akinél kevesen tudták és tudják jobban megragadni a modern ember kínlódásait és árulásait, művei pedig a halála után is érvényesek. Sőt! A 46 évvel ezelőtt Szolnokon bemutatott Kulcskeresők abszurdja ma épp annyira aktuális, mint egykor. Szereplőit éppúgy megtalálhatjuk a környezetünkben, mint magunkban, és a magunk és/vagy környezetünk hülyesége miatt ránk záruló ajtók is annyira képesek fogva tartani bennünket 2021-ben, mint 1976-ban vagy e kettő között bármikor. Mert mindannyian a saját képzeletünk fogságából szemléljük a világot, és alakítjuk ki a magunk valóságát, ami más szemszögéből sok minden lehet, csak nem az igazság. (Megengedve, hogy a magam hülyeségén átszűrt örkényi történetet más, másként lássa!)

Az új szolnoki Kulcskeresők legnagyobb erénye, hogy Csiszár Imre rendező -, ha csak egy picit is nyitottak vagyunk, ha csak minimálisan is ki tudunk lépni önmagunk fogságából, és nem az operetten vagy az alternatívon keresztül szemléljük ezt az előadást - nemcsak befogadóként, hanem gondolkodóként is számít a nézőire. Mert enélkül a Fórisék lakásában kialakult egész abszurd helyzet egy értelmetlen kínlódásnak tűnhet. Viszont, ha felfedezzük például a dobozokból összerakott, a szereplőket nem véletlenül fentre vagy lentre állító díszlet lényegét, "hozzáadott értékét", vagy a szereplők szövegeiben nem a szimpla szavakat akarjuk megérteni, akkor lubickolhatunk az örkényi abszurdban. És dolgozhatunk a látottak megértésén, megfejtésén, értelmezésén. A szolnoki Kulcskeresőben az a legjobb, hogy annyiféle lehet, ahányan nézzük, vagy ahányan a saját kulcsainkat eldobva rányitunk.

Mindebben elvitathatatlan érdemei vannak a színészeknek. Különösen Széles Tamásnak, aki az én szemüvegen át a darab főszereplője, mozgatója, parádés Bolyongó. Amolyan lélekbúvár, lélekdoktor, aki persze simán lehet, hogy csak szimpla bolond. Mihályfi Balázs Fórisa is zseniális, az önnön szakmai nagyságában szerelmes, tévedhetetlenségét és elvitathatatlan felsőbbrendűségét tényként megélő középkorú, fehér férfiak élő szobra. Miközben egy pillanatra sem ripacs vagy a vígjátéknak és az abszurdnak engedő pojáca, hanem minden pillanatát komolyan vevő, percről percre épülő figura. És Molnár Lászlót is annyira jó volt végre egy elsőre talán jelentéktelennek tűnő szerep kiugró megformálásában látni. Nem kellett méltatlan helyzetekben bohóckodnia, kiabálnia, hanem egy mindannyiunk által ismerős "szakit" teremthetett valódi színészi eszközökkel, olykor halkan, máskor kevésbé, de egyenletesen haladva.

Molnár Nikolett az elsősorban önmagát őrületbe kergető Fórisné szerepében elsőre kicsit sok a túlzó gesztusaival, rikácsolásával. Másodjára már szükséges, másnap pedig már elfogadom, hogy nekem már mindig ő és ilyen lesz Fórisné. Radó Denise önálló történetet megrajzoló, érzelmi hullámvasúton utazó szomszéd szépasszonyában minden nagysága és erénye mellett az a legjobb, hogy képes a darab és a többiek érdekében eggyel hátrébb lépni. Mert egyébként, ha Radó Denise belép egy színpadra - jaj, de várom, hogy a Régimódi történetet színházba láthassam -, akkor csupán a jelenlétével képes mindenkit elhalványítani. A Kulcskeresőkben azonban úgy játszik, mintha önmaga körül egy külön kis színpad lenne, amiben övé minden fény, de közben színpada szerves része a nagy egésznek, és jelenléte egy pillanatra sem árnyékolja a többieket, hanem éppen fényt szór rájuk. És persze Pertics Villőről sem feledkezhetünk meg, aki a hat "főszereplő" közül ezúttal a legkisebbet kapta, de remekül megoldotta.

Hazudnék, ha nem írnám le, hogy azért voltak gondjaim is az előadással. Bobby McFerrin Don't worry be happy (ne aggódj, légy boldog) című dalának felcsendülésekor a darab elején majdnem rosszul lettem. Ez minek, ez hogy kerül ide? Ennél izzadságszagúbb, kínosan direkt dalbetétet el sem tudnék képzelni. Maximum akkor működne, ha a rendezés a nyolcvanas évek végére helyezi a cselekményt. De hát a díszletben lévő cégfeliratok és elsősorban Pertics Villő ruhája az ősbemutató idejét idézik. Ez a zene nem ad hozzá az előadáshoz, sőt inkább elvesz, mert elsőre azt gondolja az ember: ugyanaz a szájbarágós, bugyuta bohóckodás lesz, mint oly sokszor az elmúlt bő évtizedben. Közben meg nem.

Egyébként az előadás legnagyobb gyengesége a hang. Ami csak részben a rendező és az alkotók hibája, sokkal inkább az Aba-Novák Agóra színháztermének adottsága. Amikor a szereplők a nézőknek háttal beszélnek, a 13. sornál már nem nagyon lehetett érteni, mit is mondanak. A darab végénél jelentőséggel bíró hangbejátszás pedig egyszerűen csapnivaló volt. Nem tudom, hogy ezeken lehet-e változtatni, mindenesetre nagy vágyam, hogy az amúgy az új direktort avató Kulcskeresőket egyszer a Szigligeti Színház épületének nagyszínpadán is lássam.

(Az illusztrációk a Szolnoki Szigligeti Színház honlapjáról valók.)