Csak a szépre emlékezik

Talán a tavalyi 75. születésnap lehetett az indok, amiért szabálytalan portréfilm készült a magyarnyelvű kultúra egyik legsokoldalúbb, nagyon sok műfajban sikeres alakjáról. Merthogy az 1946-ban született Bereményi Géza íróról, forgatókönyvíróról, filmrendezőről, dalszövegíróról, a magyar történelem 1956 utáni legfontosabb szemtanújáról és mesélőjéről már oly sokszor lehetett volna dokumentumfilmet forgatni. Amihez gyorsan azt is hozzáteszem, hogy még nagyon sokáig lehessen is, és Papp Gábor Zsigmond mostanában mozikba kerülő alkotása nehogy valami különös nekrológ legyen! Bereményi Géza ugyanis még tartozik nekünk minimum a Magyar Copperfield regény folytatásával, hogy a jelenünk megértéséhez nélkülözhetetlen sok-sok dalszövegről ne is beszéljünk. Szóval nem tudom, miért készült el a Bereményi kalapja, dehogy nagyon szerethető és szórakoztató, az egészen biztos.

Legalábbis nekem, akinek az első magyar filmes élményei között biztosan ott van a Veri az ördög a feleségét, A megáll az idő, A nagy generáció, amiknek a forgatókönyveit Bereményi jegyzi, és persze az Eldorádó, amit nemcsak írt saját emlékeiből, de rendezett is gyerekkora helyszínén. Hogy az első megjelenések után évtizedekkel slágerré lett Udvaros Dorottya, Básti Juli és Cserhalmi György lemezek dalairól, na meg persze a Cseh Tamás albumokról se feledkezzünk meg. Amik azonban a mai harmincas generációnak - és pláne a fiatalabbaknak - alig vannak meg. És bár Járai Márkkal meg a 30Y-nal közösen dalt írni kiváló lehetőség a későbbi generációk köreiben jellemző ismeretlensége ellen küzdelemhez, azért Papp Gábor Zsigmond filmje is inkább a kortársaknak, mintsem az utókornak szól, hiszen harminc alatt percenként kellene lábjegyzetelni, plusz információkkal ellátni.

Mert sűrű ez a 75-76 év. Még akkor is, ha a főszereplő Papp Gábor Zsigmond rendező kezei között csak a szépre emlékezik. Nem meglepő módon, hiszen Papp Gábor Zsigmond rendszerváltás előtti életünket bemutató filmjei is ilyenek, és úgy mesélnek a szocializmus hétköznapjairól, mintha csak balatoni nyaralás, csehszlovákiai utazás, öt éves Merkúr kiutalás lett volna III/III, kontraszelektált pártapparátus és gazdasági csőd nélkül. Bereményi Géza portréfilmjében sem bukkan fel Eperjes Károly, Másik János vagy éppen Gothár Péter maximum archív felvételeken. De hát ez nem egy objektív dokumentumfilm, hanem egy szubjektív tisztelgés egy elképesztően szabad, a saját határait maga meghúzó, rendkívüli alkotó előtt.

Egy kitűnő filmmel. Mert, ha a hiányzó szereplőkkel nem foglalkozunk, az árnyoldalakat nem akarjuk feszegetni, akkor ez egy szerethető, bájos, kellemes film. Remekül bevágott archív filmrészletekkel, olykor föléjük kevert régi dalokkal, zseniálisan újrajátszott egykori filmjelenetekkel, Bereményiről szeretettel beszélő mai barátokkal, és a riporternek is kiváló Tóth Barnabás rendezővel (Rózsaszín sajt, Akik maradtak), egykori gyerekszínésszel (Eldorádó, Legényanya, Gyerekgyilkosságok). Jó élmény.

Legalábbis nekem, akinek van köze Bereményihez. És talán unalmas film azoknak, akik itt hallanak először az Eldorádóról, a Hídemberről, akiknek nem életük tíz legjobb albumának egyike a Bereményi Géza dalszövegekre épülő Férfi és nő Udvarossal, Cserhalmival, Bástival és Kulka Jánossal. Csak reménykedni tudok, hogy ők, a nem Bereményin felnövő generáció tagjai talán Papp Gábor Zsigmond tisztességes mozija miatt kezdenek kutakodni Bereményi Géza és életművének darabjai után.