[Ajánlom]

Az arcokat figyeljék!

2021. október 19.

Érezték már azt színházban, hogy legszívesebben felugranának, és valamelyik szereplőt ledorongolnák? Szerencsére az Öldöklés istene jórészt egy üvegfal mögött játszódik a szolnoki Szín-Mű-Helyben. Így csak kívülállói vagyunk egy olyan hétköznapi történetnek, aminek bármikor részesei is lehetnénk.

Ne dőljenek be annak a hirdetésnek, miszerint a szolnoki Szín-Mű-Hely idei első premierje olyan, mintha színház és film lenne egyszerre! Nem. A Sorin Militaru rendezésében bemutatott Az öldöklés Istene kőkemény, klasszikus, és a legjobb értelemben vett modern színház, aminek minden pillanatában csak bánhatjuk, hogy nem lehet egyszerre film is. Pedig akkor a szereplők arcát még közelebbről figyelhetnénk. Ám egy szimpla, egymásra vágott képekből álló film se lenne tökéletes megoldás, ugyanis a legeslegjobb az volna, ha mind a négy szereplő - Radó Denise, Molnár László, Molnár Nikolett, Barabás Botond - arcának összes pillanatát végig követhetnénk. Yesmina Reza kortárs drámája - amit annak ellenére sem neveznék bohózatnak, hogy ennyit nagyon régen nevettem a Szín-Mű-Helyben - szolnoki adaptációjának legnagyobb nézői kihívása a színészi arcjáték követése. Lehet, hogy négyszer kell még megnéznem ezt az előadást?

Barabás Botond önmaga fontosságát a telefonjával kiélő figurája különböző mosolyaival, nevezéseivel, vigyoraival olykor tenyérbe mászó és legszívesebben felpofozná az ember, de ez az arcjáték legalább annyira fontos, mint a szövege. Molnár László egyszerű, de mégis önérzetes, saját otthonában is megalázott kispolgára sem kellhetne ilyen tökéletesen életre mindazok nélkül, amik abban a két órában az arcán lejátszódnak. Esküszöm, egy második hang. Molnár Nikolett először szende, a férje árnyékában létező, modern, 21. századi anyája-nője is akkora hullámvasutat pörget a mimikájával, a különböző nézéseivel, hogy ezt az előadást lehetetlen lenne szinkronizálni. Radó Denise önmegvalósító, férjidomár anyaoroszlánjának tekintetével pedig sem iskolában, sem boltban, sem egy önkéntes fórumon nem szeretnék találkozni, mert gyilkolni lenne képes vele. Az első öt perc után az az egy bosszantott, hogy egy ideig háttal ült nekem. Tehát, nemhogy négyszer kellene még megnéznem Az öldöklés Istenét, de jó előre kitalált négy különböző helyről is.

Elvitathatatlanul különleges díszletet alkotott a szintén vendég Cristian Marin - egyben jelmeztervezője is a darabnak -, aki nemcsak egy modern lakásbelsőt hozott létre a színen, hanem a lakás ablakait is elhelyezte a nézőtér és a színpad közé. Minden bizonnyal azért, hogy még inkább érzékeltesse, bekukucskálunk ismeretlenek életébe. Így utólag ez nekem maximum érdekes, különleges vagy meglepő, de szerintem a darab befejezése miatt nincs meg a plusz tartalma. Ugyanis, amikor beülünk a nézőtérre, ez a hatalmas üvegfelület tükörként is funkcionál, azaz az ettől kicsit megszeppent nézők önmagukat figyelhetik egy darabig. Azt gondoltam, vártam, hogy az előadás majd hirtelen színpadi sötéttel és a nézőtéri fényárral ér véget, amitől egy pillanat alatt önmagunkat látjuk az addigi történet helyszínén. Azaz a bekukucskálásnál vagy éppen a néző és a dráma elválasztásán túli funkciót is kaphatott volna az így csak érdekes díszletelem. Ami miatt ráadásul mikroportokat kell használni, és ez bizony a bemutatón nem volt tökéletes. Azt hiszem, emiatt is újra jegyet kell váltanom Az öldöklés Istenére.

Amire remélem, majd úgy emlékezhetünk pár év múlva vissza, hogy nemcsak folytatója a Szín-Mű-Hely korábbi években is vállalható produkcióinak - például A tizenkét dühös ember, Mikve, Bakaruhában, Névtelenül -, de azokat meghaladni akaró új korszak kezdete egyben. Hiszen a darab négy szereplőjén is látszott, hogy lubickolnak a szerepeikben, és az "idegen" rendező által teremtett lehetőségekben. Ebből pedig annak kellene következnie, hogy nem lesz könnyű újra jegyet vennem Az öldöklés Istenére.

(A felhasznált fotók a Szigligeti Színház oldaláról valók.)

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Taxi vár a fotósra
A Fortepan.hu-n is publikált, eredetileg a VÁTI számára készített fotó a mai Tallinn városrész buszvégállomását mutatja még akkor, amikor az még a Vöröscsillag út vége volt, a köznyelv pedig Vosztoknak nevezte. A kép közepén lévő taxi szerintem a képet készítő fotóst szállította.

Az Album további képei
 

AKB

Elmúlnak az ünnepek
Elmúlnak az ünnepek, maradnak az elszáradt koszorúk. A hivatalosságoknak addig fontos az emlékezés, amíg a média érdeklődésének kereszttüzében, komoly arccal fejet hajthatnak a közpénzből vett koszorúk mögött. Aztán elfelejtik, mint a választási ígéreteiket. És a városukat se nagyon járják. Különben hogyan fordulhatna elő, hogy az augusztus 20-ai szolnoki koszorúk az esemény után 103 nappal is ott rohadnak az emlékhelyen?

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Dózsa György domborműve
Dózsa képzelt portréja 42 éve került a bíróság falára, az akkor ötszáz éve született parasztvezér emlékére. Mivel a Dózsa György nevéhez köthető parasztfelkelésnek idén ünnepelhetnénk a félezredik évfordulóját, talán érdemes szót ejteni Nagy István bronz munkájáról.

A Szoborpark további képei