A gondolkodó - színésznő

A Molnár Nikolett által rendezett, kitalált és játszott Névtelenül című előadás végén úgy álltam fel a Szín-Mű-Hely nézőterén, hogy ilyet Szolnokon még nem láttam. Pedig az elmúlt tíz évben biztos, hogy legalább száz darabot megnéztem a Szigligeti Színház különböző játszóhelyein. Így azt is ki merem jelenteni, hogy a Rodin múzsájaként számon tartott Camille Claudel szobrászművésznő életéről szóló monodráma benne van a top 3-ban, és nemcsak Szolnokon állná meg a helyét, de bárhol a világban. Csupán annyiba tudok belekötni, hogy miért csak egyszer szerepel a műsorban ez a fantasztikus előadás?

Amit Molnár Nikolett nemcsak rendezett és játszott, hanem az utolsó "szögig" kitalált. Legyen szó díszletről, kellékekről, jelmezről, világításról, hangokról és mozgásról. És a játéktérbe kerülő tárgyakból, díszletekből, fényekből és zajokból semmi sem felesleges a színpadon vagy az előadásban. Mindennek szerepe és jelentősége van. Ugyanis miközben a színésznő a szó legjobb értelmében játszik a hangjával, az arcával, a testével, mindig csinál valamit a kezeivel is. Persze, hiszen egy szobrásznő élete szippant be bennünket, aki tárgyakat alkot. Így életre kell a liszt, a liszteszsák, a kovász, és minden, ami a keze ügyébe akad.

Egy fekete falú térben vagyunk, amiről azonban már az első percben elhiszem, hogy Camille szülőháza és környéke. Aztán pedig akár Rodin műterme, majd egy párizsi kávéház, vagy bármi, ahová Molnár Nikolett hőse élete során sodródik. Miként azt is, hogy a színésznő nem egyedül van a színen, hanem a kissé sötétebb helyeken ott van Camille anyja, Auguste Rodin, a kiállításának nézői vagy bárki, aki csak megjelenik ebben a történetben. Mert Molnár Nikolett valami elképesztő módon játszik mindennel és mindenkivel. Úgy váltogatjuk az időt és a helyszíneket, a tárgyakat és a szereplőket, és nézőként úgy esünk egyik ámulatból a másikba, ahogy a Színésznő akarja. Aki közel nyolcvan perc nagyon élvezetes játékkal, színpadi zakatolással úgy ránt magával, hogy egyetlen pillanatra sem lankad a figyelem.

Pörgetem vissza agyamban a legjobb jeleneteket. Ahogy Molnár Nikolett áll a fekete fal előtt, és miközben mesél, egy krétával körberajzolja magát, majd ellép, és az a sziluettből játszótárs lesz. Vagy, ahogy leveszi az egyik csizmáját, kihámozza a jobb lábát, ami a következő pillanatban a szobrásznő tökéletes alkotásaként kerül az asztalra. És ott van a jelenet, amikor Rodin múzsájaként felkuporodik az asztalra, és abban a pillanatban ott van előttünk a Danaida című szobor. Annál a jelenetnél pedig, amikor a falra ragasztott kamillák hirtelen egy mezővé válnak, ahonnan az eget bámulja Rodin és a múzsája, aztán meg egy hatalmas szerződés lesz az egész, alul A. Rodin aláírásával, hát majdnem felugrottam. Szavakat nem találok a minősítésére. Nem is tudok mindent felsorolni! Pedig ott van még az abortuszos jelenet a szívhanggal, és a megfelelő pillanatban földre zuhanó kovásszal. Sírni kellett volna!

Hálás vagyok a sorsnak és a Szigligeti szervezőinek, hogy ezt láthattam. És tényleg sajnálok minden szolnoki színházrajongót, aki nem lehetett ott. Életre szóló veszteség, ha ezt nem látják. Így őszintén bíztatok mindenkit, aki szeretne a szó legjobb értelmében, elképesztően jó színházi előadást látni, hogy követelje a Névtelenül újbóli műsorra tűzését. Egy ilyen produkciónak ugyanis évekig kellene mennie. Nemzedékeknek kellene úgy felnőnie, hogy elmondhassák magukról: láttam Molnár Nikolettát Camille Claudel-t életre kelteni.