Óvoda, park, Beethoven

A Verdák című Pixar rajzfilmben van egy számomra emlékezetes beszélgetés, ami nagyjából arról szól, hogy az autópályák megépítésével miként feledkezünk meg a gyorsforgalmi utak által elkerült, a hatalmas átmenő forgalom alól fellélegző településekről. Sokszor eszembe jut ez a gyerekmesébe bújtatott felnőtt jelenet, amikor egy olyan faluba vagy városba "jutok el", amely mellett évtizedek óta csak elautózok, aminek a nevét már sok százszor elolvastam, és legalább ugyanannyiszor ígérem meg magamnak, hogy egyszer megnézem. De valahogy ez sosem sikerül, amíg nem lesz belőle konkrét úti cél, amikor pont odavisz az autópálya. Az M7-es mellett lévő Martonvásárral nagyjából azóta vagyok így, hogy megnyílt a balatoni gyorsforgalmi. És ha munka miatt nem kellett volna odamennem ezen az őszön, talán eszembe se jut, hogy pár héttel később visszamenjek, mint kiránduló.

Az autópályától pár perc a település központja, ami a vasútállomástól is maximum egy kellemes séta. A központ pedig eltéveszthetetlen, és nemcsak az érkezés szerinti jobb oldalon lévő Brunszvik-kastély, hanem másik oldalon kialakított tér és az azt körbevevő épületek miatt sem. Kevés olyan település van Magyarországon, ahol a "főtér" (vagy kvázi főtér) az azt körbevevő épületekkel harmonizál, vagy ha jobban tetszik, egységet alkot. Ráadásul Martonvásáron mindezt nemcsak a növényzettel, de egy "patakkal" is remekül ötvözik. Miközben nem tolakodóan, de mégis megkerülhetetlenül ott a város történetének egyik legfontosabb pillanata, a település nemzetközileg is értelmezhető turistamágnese: Beethoven. Nagy János zongora kontúr köré komponált Beethoven és a halhatatlan kedves című alkotása olyan köztéri szobor, ami történelmi ismerettől, érzelemtől, képzőművészeti előképzettségtől függetlenül is megfoghat mindenkit. Szolnokiként pedig a környezete nem enged szabadulni a kérdéstől: mikor fogunk mi is így értelmezni egy épített teret?

Azért is szeretek kisebb településeken kirándulni, mert a kevésbé ismert kiállítóhelyek, helytörténeti gyűjtemények és szakmúzeumok vagy maguk is kincsek, vagy kincseket rejtenek. Martonvásáron ilyen lett számomra a főtér sarkán álló Óvodatörténeti Múzeum, aminek az épületét is érdemes alaposan megnézni, hiszen egy 19. századi "kiskastélyhoz" toldottak egy 21. századi modern kiállítóhelyet. Úgy, hogy mindkét épület megőrizte saját karakterét, különállását, ugyanakkor nem nyomják el egymást, miközben külön és együtt is nagyon jól értelmezhetőek.

Ráadásul az új szárny kifejezetten a múzeum számára épült, tehát nem beszuszakolni kellett valahová egy értékes gyűjteményt. Ebben az esetben a magyar óvodák és óvóképzést bemutató, Harcsa Tiborné magángyűjteményéből kifejlődött múzeumot.

(Kitérő. Vessenek meg érte, de bárhol járok, hasonlítgatok Szolnokhoz. A martonvásári Óvodatörténeti Múzeumban is belém hasított, hogy ezek szerint máshol se lehet senki "próféta a saját hazájában". Ez a gyűjtemény ugyanis a kilencvenes években még Nyíregyházán volt, csak aztán a tulajdonosa költözése miatt máshol lett közismert. Kardos Tamás és az ő fotótörténeti gyűjteménye ugrott be, ami Szolnokról Szombathelyre vándorolt.)

Miközben pedagógusnak tanultam jó néhány órát hallgattam a magyar oktatás történetéről. De több féléves kurzus sem ért annyit, mint a martonvásári Óvoda Múzeumban töltött bő óra. A magyar óvoda és óvónőképzés nagyon jól korszakolt története mellett végre megértettem a nemzetközi és a hazai történelmi kölcsönhatásokat, és kiderült számomra, hogy annak idején Brunszvik Teréz megelőzte korát. Az elképesztően gazdag tárgygyűjteményt nézegetve pedig megelevenedtek az egyes időszakok gyerekkorai, és a felnőttek gyermekekről alkotott elképzelései is. És persze az utolsó részeknél szüleim fotókról ismert óvodás kora és az én, emlékekben őrzött gyerekkorom is felvillant, nem mellőzve az "olyan nekem is volt", "azzal én is játszottam" felismeréseket. Kifejezetten jól szórakoztam az egyébként nem túl nagy múzeumban.

Martonvásáron természetesen kihagyhatatlan a Brunszvik-kastély és a parkja. Ez utóbbinak csak egy része látogatható belépőjegy nélkül, miként az előbbinek is, hiszen nagyobb részében ma az MTA Agrártudományi Kutatóközpontja működik. Belépőt három attrakcióra, illetve ezek kombinációjára lehet váltani. Az egyik attrakció az Agroverzum kiállítás, ami a látogatóközpontban található, és ahol a kutatóközpont próbálja elmagyarázni a fenntartható mezőgazdaság és a környezetvédelem kapcsolatát. Nem mondom, hogy esetemben sikerült, vagy a kiállítás elérte volna a célját, ám ennek nem a szándék vagy a mondanivaló, hanem az egészet átható műviség lehetett az oka. Kicsit olyan ez a kiállítás, mintha egy szépen megrajzolt könyvet próbáltak volna szobákba felnagyítani. Engem viszont nem nagyon tud megfogni - a VR szemüveg ellenére sem -, ha minden csak műanyag, utángyártott, olyan, mintha az lenne, miközben persze minden kipróbálható vagy megfogható. De nem vagyunk egyformák.

A kastély parkja viszont valóban kihagyhatatlan a tóval, a fahíddal, a kitáblázott növényekkel és felbukkanó szobrokkal. Annak ellenére is, hogy a park egy részén jól tetten érhető a 20. századi funkcióváltás, és megtekinthetőek a különböző, a kastélyhoz és a környezetéhez egyáltalán nem illő szocialista tömbök. De tudomásul kell venni, hogy a Brunszvik-kastély az új funkciónak köszönhetően maradhatott meg viszonylag eredeti állapotában. Legalábbis kívülről. Mert bemenni csak a Beethoven kiállításra lehet, ami viszont nagyon jól ötvözi az eredeti tárgyakat, a hangokat és a virtuális valóságot. Talán csak a gyulai kastélyban láttam eddig ehhez foghatóan jól felépített, modern kiállítást. Ahol számomra a legnagyobb élményt a rácsodálkozások adták, amikor felfedeztem, hogy ez is Beethoven, az is Beethoven, eddig ezt se tudtam, vagy nem így tudtam. Szerintem ezért kell múzeumokat és kiállításokat csinálni.

A turizmushoz a vendéglátás is hozzátartozik, és Martonvásáron, legalábbis két fél nap tapasztalatai alapján, ez is rendben van. A kastéllyal szemben, az Emlékezés terén kihagyhatatlan a Für Elise cukrászda, nemcsak a neve, hanem kiváló reggeli kávéház jellege miatt is. Ebédelni két helyet is szívesen ajánlok. Egyrészt a Für Elisehez közel levő hasonló nevű bisztrót, ahol trendi konyhát visz Gyugyi csapata. A másik a helyi Postakocsi fogadó, ahol pedig a magyar és az olasz konyhát ötvözik. Isteni olasz tésztával készített magyaros húslevest, és helyi vargányával töltött raviolit ettem náluk. Ami egy újabb ok, hogy azt mondjam: érdemes olykor az autópályáinkról is letérni.