És a ceglédi kanna

Több mint három évtizede ingázok Szolnok illetve az ország meg a világ különböző pontjai között, és alig volt út, ami ne érintette volna Ceglédet. Ismertem is az ottani, hatalmas állomásépületet, az előtte kiállított 274-es gőzöst, meg a vonat ablakából a házak fölé magasodó paneleket, tévéadót meg templomtornyokat. A belvárosban eddig egyetlen alkalommal jártam, egy havas-esős januári napon, autóval, amikor Kármán Sándor megmutatta fantasztikus és mindenkinek csak ajánlható, a világon is egyedülálló Dobmúzeumát. Szóval eddig, nekem ennyi volt Cegléd. Vasút, főút, átkelés. Ja, meg vagy 16 éve a várostól vagy tíz kilométerre lévő fürdő.

A mostani hosszú hétvégén azonban eltöltöttem egy délutánt ebben a tőlünk alig harminc kilométerre és vonattal vagy autóval is nagyjából ennyi percre lévő, jellegzetesen alföldi és Szolnokra sok mindenben hasonlító település belvárosában. Pontosabban a vasútállomást a központtal összekötő Rákóczi úton, a Szabadság és a Kossuth tér környékén. Tehát nem mondhatom, hogy mindent láttam Cegléden, azt viszont nyugodt szívvel állítom, hogy elbűvölt, és tudom, miért megyek még vissza.

Például az előző századfordulón épült szecessziós, vagy a kicsit későbbi, bauhausra emlékeztető, no meg a sztálinbarokk házakért. Amelyekből talán több és néhány nagyobb is áll ott, mint Szolnokon. És sokukon ott a kis tábla: Védett épület.

Vagy éppen a templomaikért, amelyek közül a Szabadság téri reformátust sajnos éppen tatarozták, így be kellett érnem az ugyanazon a téren álló evangélikussal, aminek a környezete is legalább annyira izgalmas, mint a benne lévő hatalmas orgona illetve a karzata. A városházával szemben álló katolikus ugyan jellegzetesen alföldi, de szépen uralja az ottani Kossuth teret, viszont a kissé távolabb álló zsinagóga maga a katasztrófa. Az épület első ránézésre gyönyörű, aztán közelebbről megdöbbentő toldások és rámpa csúfítja. Belülről pedig zsibbasztón döbbenetes: belépés csak tornacipőbe. 1969 óta a birkózók, a nehézatléták, az asztaliteniszezők tornaterme. Ahol egyetlen tábla utal az 1904-es építésére, illetve a szocializmus idején történt átalakításra.

Ennél sokkal szívderítőbb a városi múzeum, ami természetesen Kossuth nevét viseli a Rákóczi illetve a Múzeum utca sarkán. Érdemes először kívülről szemügyre venni: elsőre talán a kecskeméti Cifra palotára hasonlít a legjobban, ám szolnokiként nem lehet nem észrevenni a mi Kossuth és Arany János út sarkán álló, néhai Mezőgazdasági Takarékbankunkkal való hasonlóságát. És nemcsak azért, mert a ceglédi épület is banknak épült néhány évvel a mi pusztuló, szecessziós csodánk után. Belül, főleg a lépcsőház sokat őriz egykori pompájából, és úgy tűnik, remek helye a helyi múzeumnak.

Amiben jelenleg négy kiállítás látható. Az egyik Kossuth Lajos életét mutatja be, akit a ceglédiek nagyon a magukénak éreznek az 1848. szeptemberi beszéde óta (pár nappal később nálunk is járt). Kedves, de kevés kuriózumot felvonultató kiállítás. Nem úgy a leghíresebb ceglédi színésznőnek, Patkós Irmának emléket állító tárlat, ami igazi utazás a XX. század magyar színháztörténetében, hiszen Patkós és a nővére mellett feltűnik Sziklai Jenő, a művésznő vészkorszakban elpusztított férje is. Remek kis tárlat egy olyan 96 éves korában elhunyt művészről, akinek nevét pár éve még a szolnoki színi tanoda viselte. Így nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az elmúlt bő száz esztendőben talán Szolnokon is megfordult néhány olyan színészóriás, akik megérdemelnének valami hasonló tárlatot.

Miként a szolnoki céhek, mesterek, kisiparosok történetének is áldozhatnánk annyit, mint a ceglédiek a sajátjaiknak az Iparkodtunk című tárlaton. Ami semmi egyébről nem szól, mint bő száz év helyi iparosai és kereskedői előtt tiszteleg, kezdve az asztalosoktól, a gumisokon át, a fodrászokig és kalaposokig. Felvillantva nemcsak egy-egy mesterség eszközeit, berendezési tárgyait, de a rengeteg képet felvonultatva a helyi iparosokról a XX. század szinte minden pillanatában.

Amiből természetesen nem hiányozhat Rónay János bádogosmester sem, akinek a nevéhez nem más fűződik, mint a még ma is használatos ceglédi kanna megalkotása. Amire Cegléden nemcsak a múzeumban és a Rákóczi úti tábla emlékeztet, de kapható is a Szabadság tér egyik üzletében. Képzeljék el, ha mi így emlékeznénk a szolnoki isler alkotójára: kiállítás, emléktábla, plusz mindenütt kapható habos isler.

És ezzel még nem volt vége a Kossuth múzeum kínálatának. A földszinti kamarateremben Cegléd 2017-es eseményei elevenedtek meg hírképeken. Profi fotók minden olyan történésről, ami egy városban, egy közösségnek fontos: gyáravatás, pedagógusok kitüntetése, díszpolgár temetése, hőség, városnap, nyár, tél. Néhány percre szinte ceglédinek éreztem magam.

Talán ezért is van, hogy úgy jöttem haza a szomszédból, hogy vissza kell térnem. Egyrészt van még három különleges gyűjteményük, amiket látnom kell: a Mózes féle öntöttvaskályhák, a helyi sportmúzeum és a Régi Idők Tárháza, legyen ez utóbbi bármi is ilyen izgalmas névvel. Másrészt úgy érzem, rengeteg emléktáblát nem találtam meg. Mert az a város, ahol tábla őrzi egy villamosipari szaküzlet emlékét is, mivel tulajdonosai sokat tettek a környék rádiózásának a fejlődéséért, ott biztos, találok hasonló kincseket. Na meg a szobrok közül is sok kimaradt. Szóval Cegléd egyszer már megvolt, de csak kíváncsibbá tett, úgyhogy hamarosan ismételek.