[vendegoldal]

Szigeti jutott eszembe

2017. november 08.

Szerintem azért is turistáskodik az ember, hogy tapasztaljon. A csehországi Český Krumlov egy varázslatos kisváros. Ahol Josef Seidel napfényműtermes házában nekem állandóan a szolnoki Szigeti Henrik jutott eszembe. Meg egy olyan fotómúzeum, ahol a város képes múltja jelenne meg.

Történelmi tanulmányaimból leszűrt egyik kedvenc tapasztalatom, hogy a felemelkedést, a fejlődést akaró vagy előrelátóan tervező népek és országok azért küldték világgá fiaikat és polgáraikat, hogy tapasztaljanak, és ami átvehetőt, hasznosíthatót látnak, azt vigyék haza. Széchenyi nem véletlenül utazgatott a XIX. század elején, és a japán nyitás is egyfajta kirajzáson alapult. Persze nem szeretném magam ilyen elődökhöz hasonlítani, de nem tudok úgy világot járni - ami akár egy szomszéd megyeszékhely is lehet, de erről majd máskor -, hogy ne jusson sok mindenről eszembe: jó lenne Magyarországon vagy Szolnokon is valami hasonló.

A Csehország déli részén, az osztrák határhoz közel fekvő, a Moldva "S" kanyarulatába épült Český Krumlov egy varázslatos kisváros. Nem véletlenül a világörökség része negyedszázada, miként azon sincs mit csodálkozni, hogy nyáron mozdulni alig lehet a turistáktól, és ősszel is rengeteg, főleg távol-keleti kiránduló van a városban. A szikla tetejére épült Schwarzenberg-vár, az alatta lévő óváros, a zúgókkal tarkított folyó, a házak közé bújtatott templomok, a szűk utcák tényleg kihagyhatatlanok. Ha Csehországban Prágán kívül csak egy helyre mennek el - ami kár lenne -, ezt válasszák.

Ha pedig arra járnak, akkor sétáljanak ki az óvárosból, a híd után, a nagy iskolaépület mellett forduljanak balra, majd mielőtt kétfelé ágazna az utca, térjenek be Josef Seidel házába. Nem lehet eltéveszteni az utcai portál, a gyönyörű kert, és a napfényműterem fölötti felirat miatt. Már maga a "villa", az előző századforduló szorgalmasan dolgozó és gyarapodó polgárának miliője is megéri az időt. Miként az is, hogy egy történelmi emlékhelyekkel, múzeumokkal teli városban miként lehet plusz látványosságot létrehozni, és egy nagyjából 200 négyzetméteres, több helyiséges tárlatot egyetlen emberrel működtetni. Az igazi attrakció azonban a Seidel család bő évszázadot átívelő mestersége, a fényképészet és ennek emlékei.

A család alapítója a fotografálás hőskorában indította az ipart. Majd a XX. században leszármazottai is folytatták, és lehetett Monarchia, jöhettek a nácik, államosíthattak a kommunisták, a Seidel família szorgalmasan örökítette meg Český Krumlov és a környék családjait, eseményeit, épületeit. Minden bizonnyal nem szándékosan, ám elvitathatatlanul olyan ablakot nyitottak ezzel a múltra, amibe beleborzong a látogató. Ott parádézik előttünk vagy másfél évszázad. Köszönhetően annak, hogy valamikor a kétezres évek elején néhány megszállottnak eszébe jutott a Seidel örökséget megmenteni, rendezni, ápolni és bemutatni. Azt hiszem, a helyiek örömmel élnek a Český Krumlovba özönlő turistákból, ám a Josef Seidel-háznál fontosabb történelmi emlékhely nem létezik számukra.

És igen, sajgott a szívem. Akik olykor idetévednek a blogSzolnokra, talán sejtik is, hogy miért. Nekünk, szolnokiaknak miért nincs egy ilyen kis múzeumunk? Miért nincs Szolnokon egy Szigeti Henrik-ház?

Pedig milyen szép lenne, ha a város egyik legszebb szecessziós házában, az egykori Kádár-cukrászda épületében nemcsak egy normális, békebeli hangulatú kávéház működne, hanem az emeletén, napfényműteremmel együtt, egy helyi fotómúzeum is. Merthogy Szigeti Henrik, aki Seidelhez hasonlóan közel három évtizeden keresztül fotografálta a várost, ebben a házban is dolgozott. De ez a Szigeti Henrikről elnevezett szolnoki fotómúzeum nemcsak az ő munkásságának és képeinek állítana emléket, hanem minden fotósnak, aki az elmúlt másfél évszázadban szolnokiakat, szolnoki eseményeket és épületeket, azaz a múltunkat örökítette meg. Közben pedig megmutathatnánk, hogy mit is jelentett a fotózás, mielőtt mindenki zsebébe betettek egy masinát. Český Krumlovba láttam, hogy ez nem lehetetlen.

Ha pedig arra gondolok, hogy milyen gyűjtemény várja sorsa jobbra fordulását Kardos Tamás padlásán, milyen képek lappanganak egykori szolnoki fotósok otthonaiban, hány szolnokinál lehetnek mindenki számára értékes és érdekes felvételek, akkor jobb pillanataimban még optimista is vagyok. Mert a mi közös múltunkról, közös emlékezetünkről van szó. Amit óvni, gyűjteni és megmutatni kellene. Csak részben a turisták, sokkal inkább magunk miatt. Csinálunk egy közösségi múzeumot?

 
hirdetésApache WebSevice - Weboldal készítés, webdizájn, tarhely szolgáltatás

Album

Lakótelepi festmény
Olykor a pincelejárók kincseket rejtenek. Például a Móra Ferenc út környékét 1975 előtt megörökítő festményt. Hogy kik lehettek az alkotók, nem tudni, de szerintem többet ér ez a kép annál, mintsem csak véletlenül lehessen megnézni.

Az Album további képei
 

AKB

A kuka legyőzése
A Pólya Tibor utca és a Szabadság tér sarkán - egykor - álló kuka (született Köztisztasági Szemetes) egy este, erősen felindult állapotában (egyesek szerint: illuminált állapotban) minden ok nélkül belekötött egy mellette elhaladó, tisztességes, városi polgárba. Szó szót követett, majd a kuka addig fitogtatta erejét, hogy a gyanútlan polgár kénytelen volt önvédelemből földre küldeni. Így legalább mindenki láthatja, hogy jár az a kuka, amelyik Szolnokon az emberére talál.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Egy hős honvéd emléke
A József Attila és a Százados út kereszteződésében, az egykori laktanya sarkánál immár 85 éve emlékeztet tábla egy 90 évvel ezelőtti balesetre, amikor a közeli kubikgödörbe beszakadó Oreskó Sára és Herbst Jenő szerelmespárt Hanzély Pál honvédhadnagy és társai megmentették, ám a tiszt életét vesztette.

A Szoborpark további képei