[vendegoldal]
Szalay szemével
2020. augusztus 17.
Kevesebbet tudnánk a múltunkról, ha a 19. század nem ajándékozza meg az emberiséget a fotózással. Teljesen más emlékek élnének bennünk Magyarország elmúlt évtizedeiről is, ha nem lettek volna olyan fotósok, aki egy pillanatba tudtak zárni történeteket. Mint például Szalay Zoltán.
(Nyári ismétlés: ez az írás 2020. február 6-án jelent meg először.)
Ha majd egyszer képesek leszünk számba venni a szocializmus pozitívumait, akkor talán előkelő helyre kerülhet a listán a szinte mindenki számára elérhetővé tett kultúra. Aminek nemcsak megörökítői, de elvitathatatlan részesei voltak azok a fotóriporterek, akik az ötvenes évektől kezdtek alkotni az akkori Magyar Távirati Iroda és a különböző képes lapok szerkesztőségeiben. Szerintem nincs ember, akinek a fejében ne élne egy-egy kép Korniss Pétertől - aki megörökítette például a Jászságot -, Keleti Évától - színészek hada állt a kamerája előtt -, Benkő Imrétől - ikrekről szóló sorozata világhírű -, vagy éppen a szolnoki Nagy Zsolttól és Kardos Tamástól, akik évtizedeken át rögzítették a várost. És tudom, hogy mindenki ismer minimum egy, de inkább egy tucat fotót Szalay Zoltán életművéből is, csak éppen nem tudja, hogy az 1970-es árvíz, a Szabó család vagy éppen az Ingázók ikonikus sorozata az ő szemének köszönhetően maradt ránk.
Szerencsések azok az alkotók és művészek, akiknek életműve nem merül a feledés homályába haláluk után. Amihez nemcsak az kell, hogy valóban nagyot és maradandót hozzanak létre, hanem az utókor is. Szeretettel gondoskodó életműőrzők kellenek, akik nemcsak ismerik az illető munkásságát, de rendezni, feldolgozni, és ami a legfontosabb: publikálni is képesek. Mert így maradhatnak szem előtt és az emlékezetünkben a legnagyobb alkotók. És ebből a szempontból óriási szerencséje van a néhány éve elhunyt Szalay Zoltánnak, hiszen felesége - László Ágnes - szakemberként képes őrizni és elénk tárni azt a rengeteg képet, amit a magyar sajtófotó kiállítás megálmodója és elindítója, bő félévszázados pályáján hátrahagyott.
Ennek a megőrző és bemutató munkának köszönhető például az Azok a hatvanas, hetvenes évek című fotóalbum, amiben Szalay Zoltán képeihez Parti Nagy Lajos írt irodalmi szösszeneteket, pontosabban képmelléírásokat. Amit képtelenség otthagyni a könyvesboltban. Még akkor is, ha a képek többsége más albumokban már megjelent. Ezektől a képektől ugyanis nem lehet szabadulni. Mert ezekben tényleg benne van Kádár-kori Magyarország. Az eltitkolhatatlan nyomornegyeddel, a régi Nemzeti Színház elbarbárolásával, a névtelen munkások nyomorúságos sorsával, a színészlegendákkal, a kor politikai pillanataival és fiataljaival.
Nézem Szalay Zoltán képeit, és felfogni nem tudom, a pillanat töredéke alatt miként volt képes nemcsak komponálni, de azonnal történetet mesélni. Számomra egyértelmű, hogy vannak fényképészek, akik bele tudnak nézni a lyukba és megnyomják a gombot, meg vannak fotóművészek, akik látnak és gondolkodnak is, amikor belenéznek a kezükben varázseszközzé váló masinájukba. Ilyen volt Szalay Zoli is.
Irtózatosan szerencsésnek érzem magam, hogy nemcsak ismerhettem, de dolgozhattam is Zolival. Aki nemcsak fotóművész, de egy nagy pedagógus is volt. Így nemcsak képekben, de azt hiszem rengeteg tanítványban is mérhető az öröksége. Máig sajnálom, hogy soha nem mondtam el neki, milyen nagyra tartom. Ma is. Amikor nem tudom megállni, hogy ne vegyem meg a képeiből megjelenő újabb könyveket. És ne bíztassak mindenkit erre, hisz ha szépet, ha igazat akarnak a múltunkból, haza kell vinniük Zoli képeit.
Album
Ságvári '63
Öt és fél évtizeddel ezelőtt a Szapáry út nagyjából úgy nézett ki, mint ma. Igaz, még Ságvárinak hívták, osztott pályás volt az úttest, működött a Tünde, könyvesbolt és hentes volt az elején. A végén pedig raktárnak használták a Zsinagógát. Wartburg, Moszkvics, Trabant, Skoda parkolt a járda szélén.
AKB
Seprűre se futja?
Úgy tűnik, a szolnokiak egyebet nem tehetnek, mint megértően figyelik a Tisza szálló immár másfél évtizedes pusztulását, ami maga alá temetett egy fürdőt, egy legendás fagyizót, egy éttermet és rendezvényhelyszínt is. Megértőnek kell lennünk a magántulajdonnal, a tulajdonos érdekeivel szemben. Mindig csak nekünk. És immár azt is el kell fogadnunk, hogy szegénynek seprűre se futja. Meg kell értenünk, hogy az omladozó épület környéke csak szemetes, koszos és gondozatlan lehet. Szolnok legszebb része.
SzoborPark
A hídépítés záróköve
A belvárosi Tisza-híd Verseghy park felőli oldalán, a rámpa alatti átjárótól balra egy gránitszínű emléktábla található, amit nyugodtan tekinthetünk az 1959-62-es beruházás zárókövének. Még akkor is, ha a "híd épült" kifejezés ez esetben kicsit megtévesztő, bár az évszám is lehet félrevezető.