Őszi Balaton

Gyerekkorom óta izgatott, hogy milyen lehet szezonon kívül a Balaton. Kicsit olyannak képzeltem, mint a színházban a színpad mögötti világot. Titkos, ahol mégis kiderülhet, hogy mitől működik a csoda. Látni akartam, milyenek azok a helyek, amiket nyáron a tömegtől, a dús növényzettől, meg a mindenféle plusz építményektől - bódék, sátrak, napernyők - nem lehet rendesen látni. Hát nekivágtunk.

Az egyik legfontosabb tapasztalat, hogy ősszel máshogy működik az idő a Balatonnál.

Érdemes előre tájékozódni, hogy amit meg akarunk nézni, vagy ahová be szeretnénk ülni, az főszezonon kívül egyáltalán működik-e és valamikor nyitva van-e. Az apróbb kiállítóhelyek és múzeumok többsége ugyanis októbertől áprilisig hosszú téli álmot alszik. Avagy, ha mégis nyitva tart, előfordul, hogy csak az ajtaja előtt állva szembesülhetünk azzal az alapvetéssel, hogy a gyűjtemény csak előzetes bejelentkezés után látogatható. Nehogy azt mondja valaki erre, hogy neten kell előre tájékozódni! Ebben a balatoni pár napban ugyanis sokszor volt olyan érzésem, mintha a weblapokat frissítő emberek is idénymunkások lennének, így a netes információk és a valóság nem mindig fedik egymást. Szóval, máshogy vannak a nyitva tartások, mint nyáron, így bizonyos dolgokra máshogy jut, vagy nem jut idő.

A Balaton és környéke az utóbbi években látványosan kezd kikászálódni a Kádár-kori pecsenye- és lángossütők, lenyúlós gebines kifőzdék gasztronómiai pöcegödréből, és egyre több, egészen kiváló étterem, kávéház vagy éppen pékség nyitja meg a kapuit. Már-már legendák is vannak közöttük. Olyan is, amelyik a hírnevére már egész évben mer építeni, így október végén is bármikor beülhetünk egy különleges ebédre. Miként olyan kifejezetten nagyhírű hely is akad, amely nem kockáztat, csak a hétvégére fűti fel a konyhagépeit, így ha már arra járunk, és nem akarjuk kihagyni, kicsit át kell terveznünk az időbeosztásunkat. Az az étterem pedig tényleg becsülendő, amelyik úgy is profi produkciót tár elénk, hogy a nagyjából húsz asztala közül a vacsora végén már csak egynél, a miénknél ül vendég.

Máshogy telik az idő a közlekedésben is. Csak éppen tudni kell eltölteni az időt, ha éppen negyven percet kell várni Szántódnál a kompra. De így legalább jut idő körbejárni a Dianóczky János tervei alapján 1962-63-ban épített kikötői várótermet, ami bár vasbeton, mégis akár sirálynak vagy egy vitorlás hajónak is nézhetem, és részemről befér a szocialista építészet gyöngyszemei közé. A tetejére csak azért jutott volna eszembe felmászni - végül nem tettem meg -, mert minden pillérénél tábla figyelmeztet, hogy ez tilos. Így nem maradt más, mint az őszi móló, ahol különösebb beavatkozás nélkül le lehetne forgatni valami északi krimit: magány, csapkodnak a hullámok, susog a nádas, jönnek a madarak. Szórakoztatóbb így, mint nyáron.

Persze ősszel is lehet kincseket találni. Számomra ilyen lett Badacsonytomajban a Folly magán arborétum, ami a hegyoldalban terül el öt hektáron. És nemcsak a növényvilága különleges, meg az elképesztő panoráma, amit kínál, hanem az állapota is. Látszik, hogy magánkézben van. Talán ezért is tart nyitva ősszel, ezért is szorgoskodott október utolsó napjaiban is egy csomó munkás azon, hogy el legyen gereblyézve a gyalogút, rend legyen a bokrok alatt, és minden patent módon várja a látogatókat. Akik tényleg attrakciókat találnak a növények között. Mi például hosszan tudtuk magunkat szórakoztatni a tányéros sergővel.

És igen, sehol se volt tömeg. Balatonfüred például olyan volt, mint egy álmos, vidéki kisváros. A múzeumaiban - amik legalább nyitva vannak - egyedül, vagy majdnem egyedül nézelődhettünk. Például a Vaszary Villa Folyók, tavak, tengerek című tárlatán, ami tulajdonképpen egy tematikus képzőművészeti anyag a víz köré szerveződve. Néhány szolnoki, vagy szolnoki kötődésű képpel.

Szívesen zárnám azzal, hogy nemcsak az őszi szünetben, hanem bármelyik főszezonon kívüli hétvégén érdemes lenne elugrani a Balatonhoz, és élvezni tömegek nélkül. Azonban az oda- és a visszaút viszontagságai miatt tartózkodnék ettől. Mert egyszerűen elképesztő, hogy mekkora kihívás hétköznap az ország egyik feléből a másikba jutni a Dunán keresztül. Az M0 katasztrófa, a Dunaföldvár-Kecskemét irány kiborító. Szolnokról nézve kicsit olyan most a Balaton, mint ahová születni kell. Egy távoli vidék, amit meg kell becsülni, ha végre nekünk is jut belőle.