(Nyári ismétlés: ez az írás 2020. február 28-án jelent meg először.)

Gyerekkoromból emlékszem, hogy anyám olykor emlegette Rotschild Klárát, meg a ruháit, divatbemutatóit és Váci utcai üzletét. No, nem azért, mintha egyszer is betehette volna ezekbe a lábát vagy vásárolhatott volna a ruháiból. Éppen ellenkezőleg. Rotschild mindig akkor került elő, ha az elérhetetlen divat, álomszép női ruhák, a vidéki szocializmusban szinte érthetetlen kifutók kerültek szóba. Már akkor is izgatott, hogy ki lehet az a különleges nő, akiről a kommunizmus idején – merthogy azt tanították, lassan abban élünk – boltot, sőt ruhamárkát neveztek el.

Arra nem emlékszem, hogy mikor láttam először a fotót, amin ott ül a jugoszláv elnök, Tito marsall felesége – Jovanka Broz – valamint Kádár Jánosné, Tamáska Mária, és Rotschild Klára szalonjában ruhákat, ruhaanyagokat válogatnak. Az egyenlőbbek az egyenlők között. Arra viszont igen, hogy a gazdag nyugati bankárok nevét viselő nő még inkább nem illett a bennem zavarosan épülő szocialista Magyarország képébe.

Talán meg is feledkeztem volna róla, ha Simonovics Ildikó, divattörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum 20. századi és kortárs textilgyűjteményének a vezetője évekkel ezelőtt nem kezdi beleásni magát Rotschild Klára történetébe. Munkájának köszönhetően pedig nem nyílik időszaki kiállítás a múzeum főépületben és a mögött lévő, úgynevezett Geraldine-házban. Akit hozzám hasonlóan érdekel ez a kor, vagy éppen kíváncsi, miként lehetett Rotschild Klárából „divatkirálynő a vasfüggöny” mögött, avagy a „vörös divatdiktátor”, az nem hagyhatja ki az április 30-ig látogatható tárlatot.

Mert meg fog döbbenni. Például azon, hogy Rotschild Klára divatipari karrierje nem a Kádár-korban kezdődött. Már Horthy Mikós idején is a főváros meghatározó divatszalonját vitte – amikor még szó sem volt konfekcióról, mindenki szabókhoz és varrónőkhöz járt, vagy maga készítette a ruháit -, sőt a kormányzó-helyettes Horthy fiú esküvőjére a mennyasszonyi ruhát is ő készíthette el. Miközben az akkor már üldözött zsidó kisebbséghez tartozott. És túlélve a háborút, szinte az ostrom után azonnal újranyitotta üzletét Budapesten. Ilyen előélet után szinte érthetetlen, miként válhatott belől a szocializmust építő Magyarország kivételezett divatdiktátora. Pedig, miként erre a kiállítás is utal, a megoldás nagyon egyszerű: keresd a nőt! Merthogy nemcsak minden sikeres férfi, de valamennyi politikus mögött is áll egy vagy több nő, akik a puritánságot hirdető kommunizmus építése közben sem vetették meg a szépet vagy a minőséget. Lásd, a fentebb már említett két politikusfeleséget!

Mindenesetre tény, hogy Rotschild Klára a hatvanas-hetvenes évek egyetlen és nagyon kivételezett státuszú, hazai divatkreátora volt. Évente többször kiutazhatott Párizsba – miközben a többségnek Csehszlovákia is elérhetetlennek tűnt -, saját szalonnak tekinthető üzletet vihetett a Váci utcán – amikor a maszek világ is még csak csíráiban létezett -, és alkalmazottai, kedvenc manökenjei, illetve a kor hírességeiből vagy azok feleségeiből álló exkluzív kuncsaftjai voltak. Egy elképesztő élet, többször újraindított karrier, és egy nevetséges halálozási ok.

A Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán a ruhák kevésbé hoztak lázba. Clara története viszont igen. És annak ellenére sem bántam meg a tárlat megtekintését, hogy maradt bennem egy hatalmas hiányérzet. A kiállítás ugyanis kísérletet se tesz arra, hogy Rotschild Klára működését belehelyezze a kor vagy legalább a korabeli divatipar kontextusába. Így nem derül ki, hogy miközben a hetvenes évek elején több száz dollárba került egy Clara modell, mit kóstált egy konfekció ruha, mit és hol vásároltak a tömegek, és milyen korabeli keresetnek kellett lennie ahhoz, hogy valaki Rotschildhoz járhasson. A szocializmusból és a környezetéből kiragadva ismerhetjük meg annak a nőnek a történeté és munkásságát, aki azért azokra is hatással volt, akiknek meg sem fordulhatott a fejében, hogy Clara modellt viseljenek.

(A felhasznált fotók Simonovics Ildikó: Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor című könyvéből valók.)