Időutazós hosszúhétvége

Péntek reggel fél nyolckor indultam Szolnok központjából, majd négy és fél órával később bejelentkeztem a marosvásárhelyi szálloda recepcióján. Amíg ehhez minimum hét-nyolc autóban, többnyire kétsávos úton töltött óra kellett, inkább nem vágtam bele. Egy ideje azonban repülővel is el lehet jutni az erdélyi Maros megye központjába, ami még akkor is kényelmesebb a kocsikázásnál, ha a négy és fél órából 35-40 perc a tényleges repülőút, a többi meg a Szolnok-Ferihegy távolság, illetve a repülőtéri kötelező gyakorlatok. Visszafelé is sikerült tartani ugyanezt a menetidőt, amibe még az is belefért, hogy a karórám szerint később szálltunk fel Marosvásárhelyen, minthogy landoltunk Ferihegyen. Azaz a péntektől hétfőig - merthogy csak ezeken a napokon van járat - tartó hosszúhétvége programjába az időutazás is benne foglaltatik. (Persze nem a helyi reptér előtt álló MIG-gel.)

Marosvásárhelyről a legtöbbeknek talán a Komor Marcell és Jakab Dezső által tervezett, különleges szépségű, szecessziós Kultúrpalota és a mellette álló, tornyos megyeháza jut eszébe. Az előbbiről nekünk, szolnokiaknak mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy ugyanannak a tervezőpárosnak a munkája, mint akik a Kossuth és az Arany János utcák sarkán álló, egykori Mezőgazdasági Takarékpénztár épületét megálmodták. Elnézve az erdélyi "nagytestvért", némi fogalmunk lehet szolnoki párjának egykori szépségéről. Egyébként a híres vásárhelyi főtér alvégén álló palota és megyeháza mellett hasonló szépségű a szomszédos városháza, sőt a munkaügyi központ is. Az éjszakai megvilágításuk pedig egészen különleges, leginkább azért, mert nem telibe lövik az fények az épületeket, hanem az apró részleteket kiemelve, tényleg megtervezve emelik ki a szecesszió csodáit. (Amit az én fotóm persze nem tud visszaadni.)

Ha már ott járunk, a Kultúrpalota előtt érdemes másról is megemlékezni. Az a kis tér ugyanis egyik helyszíne volt az 1990-es fekete márciusnak, amikor a még többségben lévő magyarok és a városban élő románok között súlyos etnikai zavargások törtek ki, amibe a cigány kisebbség a magyarok oldalán avatkozott be. Csak a helyiekkel beszélve érezhető át annak az öt halottat, majdnem háromszáz sebesültet és tucatnyi börtönbüntetést követelő, máig tisztázatlan okokból kitört konfliktusnak a hatása. Három évtized után is külön szórakozik, más helyekre jár a két nagy nemzetiség, és az akkor még nem élt fiatalok is cipelik magukkal felmenőik primitív politikusok által gerjesztett sérelmeit.

Azon a fantasztikus főtéren, amit szecessziós és klasszicizáló paloták vesznek körül, kicsit úgy érzi magát az ember, mintha Miskolcon, Budapesten vagy egy-egy részletében éppen Szolnokon járna. Hiszen Marosvásárhely is ugyanakkor élte aranykorát, mint a határon belül maradt városok. Abban persze licitálhatunk egymásra, hogy a szocialista városépítészet hol tett "többet" hozzá a városképhez. Valljuk be, hogy a marosvásárhelyi Nemzeti Színház, illetve az előtte kialakított tér az árván maradt rendházi templomtoronnyal, azért elég erős kihívás. Azzal együtt, hogy a színház cseppkőbarlangra emlékeztető aulája a maga nemében különleges alkotás. Amit már csak azért is érdemes szeretni, mert ott legalább megfér egymás mellett a két nemzet színtársulata. Ráadásul a román társulat magyar felirattal olyan Bulgakov adaptációt mutatott be ottlétem alatt, hogy nehezen találok rá dicsérő szavakat, és pezsgővel locsolnám fel a szolnoki főteret, ha egyszer nálunk valami hasonló történne.

Legutóbbi látogatásomkor kimaradt a marosvásárhelyi vár, persze lehet, hogy akkor még nem is volt renoválva. A vár szóval persze érdemes ebben az esetben óvatosan bánni, hiszen ezt az építményt soha nem ostromolták, és inkább volt egy városi laktanya, mintsem komoly erődítmény. Ma pedig egy hatalmas közpark, amit bejárható várfal vesz körül, egyik részében a hatalmas, éppen felújítás alatt álló református vártemplommal. A helyet már csak azért is érdemes felkeresni, mert remekül példázza, hogy az uniós forrásokkal más országok is tudnak hülyén bánni. Itt például egy teljesen értelmetlen félgömb került a várudvar közepére, amit a térképek információs központként jelölnek, de látható alkalmatlansága miatt üresen áll. A vármúzeum felkereséséről pedig a koncepciótlan gyűjtemény miatt beszélnék le mindenkit, nyolc lejért (cca. 550 forint) lényegében semmit sem adnak. Legfeljebb annak a megállapítását, hogy a magyarországi vidéki múzeumok is fényévekre vannak attól az épülettől, amire a legtöbb marosvásárhelyi férfi, mint sorozásának helyszínére emlékszik.

Amit viszont kár lett volna kihagyni az a Somos-tető, ami kis túlzással Marosvásárhely Tiszaligete. Ahol uniós forrásból olyan játszótér komplexumot építettek, amihez hasonlót sehol Európában nem láttam. Egyrészt a hatalmas tér láthatatlan és nem tolakodó módon korosztályokra van bontva, azaz a járni még alig tudókat nem fenyegeti a veszély, hogy egy tomboló kistinédzser sodorja el. Másrészt ez a játszótér a kreativitásról, a sokféleképen megmászható, ám egyáltalán nem hagyományos mászókákról, csúszdákról és terepjátékokról szól. Arról nem is beszélve, hogy a nagyobbaknak egy rakás pingpongasztal, a családoknak sütögető helyek, a sportolni vágyóknak meg gumiszőnyeges futópálya áll a rendelkezésükre. Azt most hagyjuk, hogy a helyiek szerint ezért is többet fizetett az Unió, mint amennyibe valóban került.

Jártunk még a Maros-parton, a Weekend-nek nevezett helyen, ami lényegében egy másik szabadidőpark. Néhány nagyon jó étteremben, ahol olyan sültes tányérokat ettünk, hogy nehéz volt utánuk a felállás. Meg benéztünk a Jazz & Blues nevű helyre is, ahol, ha nem koncert, akkor tangó iskola vagy éppen táncház volt, az emeletén meg hangulatos söröző. De persze mindez semmit sem ért volna a vendéglátók hatalmas szíve nélkül, akik tényleg nem győztek a kedvünkbe járni.