(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez a cikk 2021. január 27-én jelent meg először.)

Már nem tudom, hogyan bukkantam a „Földvár zenéje”, azaz „Muzsikaszó Földváron, zenei érdekességek a település múltjáról” fő- és alcímet viselő honlapra, de tényleg őszintén mondom: nem akartam hinni a szememnek. A viszonylag egyszerű honlap-szerkezet mögött ugyanis Tiszaföldvár zenei élete elevenedik meg, és miként a weblap alcíme ígéri, a hangjegyek és zenészek révén a település történetének különleges epizódjai is felbukkannak a tanulmányoknak is nevezhető cikkekben. Mert van-e annál XX. századibb és magyarabb történet, minthogy egy alföldi kisváros kultúrára szomjas értelmiségijei életre hívnak egy szalonzenekart, ami aztán vagy a szimpla zsidózás vagy a zsidótörvényeket megszavazó kormánypárt hatalomféltése miatt fut zátonyra?

Gere Péter muzeológus – miként az a foldvarzeneje.hu oldalon írja – eredetileg az 1925-ben alapított és napjainkban is működő Tiszaföldvári Férfikórus történetének 95 évét akarta feldolgozni. Ám miközben a negyvenegynéhány oldalon megjelent, gazdagon illusztrált helytörténeti kiadványt készítette, annyi történet és dokumentum került elé a település zenei múltjából, hogy nem tudta megállni azok feldolgozását is. Ennek köszönhetően például bemutatja a Gali-famíliát, amelynek tagjai több nemzedéken át szórakoztatták nemcsak a helyieket, de a környéken lakókat is. És ami a legszimpatikusabb: Gere Péter tudósemberhez illően olyan alapos lábjegyzetekkel és azokban irodalommal látja el dolgozatait, hogy bármelyik tudományos folyóiratnak díszére válnának. Ami természetesen nemcsak a leírtak hitelesítése miatt fontos, hanem azért is, mert így esélyt ad a megkezdett munka folytatására is.

A tiszaföldvári mulatós zenekarok mellett külön dolgozatokat kapnak a helyi fúvószenekarok, a helyben felbukkanó kisebb, zenés társulatok, illetve az országos karriert befutó, de földvári kötődésű művészek is. Nem tagadom, engem a helyi beatzenélés hőskora, illetve az 1950-60-as években Tiszaföldváron működő tánczenekarok hoztak a leginkább lázba. Ez utóbbi fejezetben pedig olyan történet rajzoldóik ki, amely minimum filmért kiált, már ha egyszer valóban meg akarjuk mutatni, milyen következményei voltak 1956-nak a vidéki Magyarországon. Mert az milyen sztori, hogy a helyi vendéglő kerthelyiségében zenélő középiskolás fiút az 1956 után a helyi gimnázium élére állított igazgató, komiszár tulajdonképpen kidobja az iskolából?

A helyi beatzenekarok első évtizedéről szóló fejezet pedig olyan utakat mutat be, amelyek tipikusnak is tekinthetők a hatvanas évek Magyarországán. Zenélni akaró fiatalok összeállnak, külföldi slágereket, ritkábban saját dalokat játszanak, de hétvégenként olykor 4-500 (!) korukbelinek zenélnek. Aztán bejutnak a Ki mit tud?-ra és más országos versenyekre, de a nagy áttörés sajnos elmarad, így az ORI vizsgákkal a hangszernél maradók vendéglátós zenészként fejezik be a pályájukat.

(Külön tanulmányt érne, ahogy ezek a helyi zenekarok 30-40 évvel később egy-egy emlékkoncerten újra összeállnak.)

Rendkívül szimpatikus, hogy Gere Péter egyrészt úgy alakította ki az oldalt, hogy már az induláskor legyen rajta elegendő – magyarán egy kisebb kötetre való – tartalom. Másrészt nem akarja magának megtartani a tiszaföldvári „könnyűzene” – a XX. századon átvonuló szórakoztató zene – történetének feldolgozását, hanem olvasóit is erre buzdítja. Így, ha nem fogy el a lelkesedés, és akad, aki például a kilencvenes évek helyi zenei életét feldolgozza, akkor egy olyan oldal született, ahová rendszeresen érdemes lesz visszatérni, mert talán mindig lesz valami újdonság. És emiatt valószínűleg sokáig enni fog a sárga irigység, hisz csak kérdezni tudom: egy hasonló munka mikor indul el, vagy lesz látható Szolnokon. Mert Szolnok XX. századi zenei, könnyűzenei életéből is lenne mit megmutatni, még mielőtt sok minden és sokak feledésbe merülnek. Íme, a példa, amit követni lenne érdemes.

(Az illusztrációk a foldvarzeneje.hu oldalról valók.)