[vendegoldal]

Csoda Szolnokon

2023. június 08.

Negyedszázada játszottak utoljára Schwajda darabot Szolnokon. Úgyhogy már azt is egy kisebbfajta csodának tekinthetjük, hogy a színházépítő, és annak idején valóban színházat teremtő drámaíró, rendező, direktor műve a Szigligeti színpadára kerülhetett. Egyetlen estére, román nyelven.

Talán már a szolnokiak között is akadnak olyanok, akiknek el kell mondani, ki volt Schwajda György. És sokakat ma már a legkevésbé sem hoz lázba, hogy ő volt az a színházi vezető, aki a "kiskoszosból" alig 500 millió forint elköltésével, nem egészen másfél év alatt egy ékszerdobozt épített, azt a teátrumot, amit ma is használunk. És ő volt az a háromszoros szolnoki direktor, aki a nyolcvanas évek második felében Kaposvár és a frissen indult pesti Katona mellé felrakta - Székely Gábor után ismét - Szolnokot a magyar színházi térképre, és aki a helyi társulatot utoljára tudta kivinni a Kárpát-medencéből.

Tudom, talán ma már az se számít, hogy az ő idejében mutatták be a Doktor Zsivagot, és ő írt olyan zseniális darabokat a Szigligeti társulatának, mint a Ludas Matyi, a Rákóczi tér vagy A 301-es parcella bolondja. De, ha mindez ne lenne elég, kívülálló a magyar kultúrából, aki nem tudja, honnan ered a "Béláim, gondolkodjunk!". Igen, ez is Schwajda, az ő abszurd Rátóti legényanyájából. És, akkor az általa filmforgatókönyvvé varázsolt Indul a bakterházról még nem is beszéltünk. Szóval ő az, akinek negyedszázadot kellett várnia, hogy születésének nyolcvanadik évében, egy estére Szolnokon színpadra kerüljön.

Schwajda György a Csoda című kisregényét 1978-ban - első, rövid szolnoki igazgatóságának évében - a langymeleg Kádár-korban, a brezsnyevi pangás idején írta, amikor azért már lehetett viccelődni a szocialista rendszer abszurditásaival. A Csoda tulajdonképpen a slendrián, szocialista Magyarország lenyomata az SZTK-val, a Trabant kiutalással, a szakszervezeti bizalmival, a szocialista brigáddal, a kisebb-nagyobb stiklikkel, ahol egy vak embert is egészségessé lehetett nyilvánítani, annak minden bornírt következményével együtt.

Schwajda alapvetően zseniális története azonban a mából nézve csak egy kor lenyomata, az értelmetlen visszafelé mutogatás, ha nem sikerül a sztorit közelebb hozni a mához. Azaz nem történik meg egy majdnem kortárs mű aktualizálása. Panoptikum, múzeum, lábjegyzetelendő történet, a múlt kiröhögése, amin nem segít az Internacionálé és az Európai Unió himnuszának számító Örömóda összemosása. Sőt, ez utóbbi így nem több mint egy szabólászlói vörösfarok. Márpedig petrozsényi Teatrul Dramatic Ion D. Sîrbu társulatának Molnár László - a Szolnoki Szigligeti Színház tagja - rendezte Minunea-ja kísérletet sem tett 45 év porának a lefújására.

Ennek ellenére a román társulat parádésan játszott június 7-én a Szolnoki Szigligeti Színház színpadán. A fordítás miatt először kicsit megilletődött színészek és közönség szép lassan találtak egymásra, és aki nem fáradt el a feliratozás olvasásában és a színpadi játék figyelésében, az nagyon jól szórakozhatott. Mert működött az abszurd játék, épültek a karakterek, és az olykor szívszorító, édes-bús, sírós-nevetős egyéni történetek. Legalábbis azoknak, akik már éltek abban a korban. Nehéz eldönteni, hogy a vak nyomdai szedőt alakító Daniel Cerga, a Bíborkát játszó Oana Líciu Gogu, a szakszervezetis bácsi Gheorge George vagy Zöld Géza megformálója, Andrei Schiopu alakított-e nagyobbat a szűk két órában. Az azonban egészen biztos, hogy olyan volt a román társulat játékát nézni, mint amikor a sok könnyűzene után kicsit a Bartók adóra kapcsol az ember. Kaland, élmény, rácsodálkozás.

Mindezek alapján nem is értem, miért fél házzal ment az előadás. Ráadásul úgy, hogy a "pénz, paripa, fegyver" bővében lévő Színházi Olimpia részeként jutott el az előadás Szolnokra. Én szégyellem magam a román társulat előtt, hogy abban a városban, amelyik a legtöbbet köszönhet Schwajda Györgynek, ahonnan a vendégrendező érkezett, ahol iszonyatosan ritkán lehet nem helyi és főleg nem magyar előadásokat látni, ennyien voltak kíváncsiak a Csodára. Megkockáztatva, hogy a nézőtér egy részét nem is jegyet vásárlók, hanem jegyet kapók töltötték meg. Bár gondolom, a Színházi Olimpiának köszönhetően ebben az esetben már a függöny felgördülése előtt mindenki a pénzénél volt, úgyhogy mi, nézők, meg az előadás, már csak amolyan szükséges rossz volt.

Micsoda abszurdot írna erről Schwajda, ha még köztünk lehetne.

 
hirdetésApache WebSevice - Weboldal készítés, webdizájn, tarhely szolgáltatás

Album

Válság vagy trehányság?
Elsőre azt gondoltam, hogy ez a képeslap az első világháború utolsó éveiben készült, és azért sikeredett ennyire gyenge minőségűre. Aztán jobban megnézve, rá kellett jönnöm, hogy az eredeti fotó a két világháború között örökítette meg Szolnok főterét. Csapnivaló minőség és trehány nyomás.

Az Album további képei
 
hirdetés

AKB

Apró figyelmetlenség
Mikor lettünk beoltva gondolkodás ellen? Egy rendelő felújítása mindig öröm. Szandaszőlősön is. A bekerítést ugyan meg tudom érteni, de van vele problémám. Adott esetben a bezárt kerítéskapu és a bejárati ajtó közötti távolság. Merthogy felújítás ide, drága beruházás oda, maradtak az ajtóra ragasztott tacepaók. Rajtuk a rendelési idővel. Ami a kerítésen túlról elolvashatatlan. Ha már kerítésre futotta, egy vállalható hirdetőtábla sokba került volna? Apró, de hasznos figyelmesség lenne.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Szentháromság torzó
Talán egyetlen olyan települése sincs az országnak, de városa egész biztosan nincs, ahol ne állna Szentháromság szobor. Szolnok is így van ezzel, igaz a mi szobrunk ma már csak torzóban van meg, és nem ott, ahol a XX. század első felében állt.

A Szoborpark további képei