[Fotytatjuk...]
A Szapáryn
Nehéz másnap (17./30 rész)
2012. február 19.
- Azonnal küldje be Editet - vetette oda köszönés helyett Gizikének az irodába berobbanó Csaba. Bár a titkárnő meglepődött a fölényes hangtól, felugrott és lapozgatni kezdett a jegyzetfüzetében.
- Szentséges ég főnök, azt hittem, történt magával valami - sápítozott miközben a szobájába viharzó férfi után rohant, aki tegnapig az asztala előtt megállva kezdte a munkanapjait. - Csak nincs valami baj? Fél nyolc óta próbálom elérni a mobilján, de csak kicseng. Elhagyta?
A férfi hatalmasat csapott az íróasztalára, mire a titkárnő rémülten szája elé kapta a füzetét.
- Nem! Elrabolták! - Gizike halkan felsikított. - A francért jött utánam, kértem, hogy küldje be Editet.
A titkárnő nem mozdult. A füzete, mint egy pajzs mögül próbált beszélni.
- Kereste a…
- Nem érdekel - üvöltött fel a férfi. - Mondtam valamit!
A sírással küzdő titkárnő leeresztette a füzetét, kihúzta magát és felemelte a fejét.
- Velem ilyen hangon nem lehet beszélni - azzal sarkon fordult és csendben behúzta maga mögött az ajtót.
A férfi leült az íróasztalához. Miközben várta, hogy elinduljon a számítógépe, az ablakon át a vörös téglás Nemzeti Szállót bámulta. Csak az előszobájából szokatlanul sokáig hallható telefoncsörgés zökkentette ki bambulásából.
- Gizi! - Bődülte el magát. - Vegye már fel!
A csörgés azonban nem szűnt meg. A férfi idegesen kilökte maga alól forgószékét, és feltépte szobája ajtaját. Üvölteni akart, de megdöbbenésére titkárnője helyén nem ült senki. Dühösen felkapta a telefont, amit majdnem le is ejtett, amikor meghallotta a vonal végén a hangot.
- Vezérigazgató úr - hebegte. - Nem mondta az a liba, hogy keresett - és érezte, minden ereje elhagyja.
Az előző nap délutáni kalandja óta ettől a hívástól rettegett. Éjszaka nem aludt, csak forgolódott, és olykor hálás volt a sorsnak, hogy elvették a telefonját. Így legalább, nem kellett beszámolnia az újabb baklövéséről a vezérnek. Korán reggel melegítőben és sportcipőben visszament a Szigonyhoz, gondolva, futónak öltözve nem olyan feltűnő, ha ott őgyeleg. Hiába futott azonban vagy tízszer el a bezárt kocsma előtt a földet bámulva, nem találta meg a telefonját. Már majdnem feladta a keresést, amikor a zöld, rácsos szemetesben megpillantotta az autósáskáját. Az előző napi kavarodásban nem is vette észre, hogy elhagyta. Egy pillanatra megörült, ám amikor a kukából kikapva nem talált benne semmit, dühösen a földhöz vágta.
Idegei már ekkor pattanásig feszültek, aminek nem tett jót az az idős hölgy, aki éppen akkor ért mellé a kutyájával, amikor földhöz vágta a táskát. Rászólt, hogy ha már kukázik, legalább ne dobálja szét, ami nem kell neki. Szikrázó szemekkel, magából kikelve kezdett üvölteni a hölggyel, akinek a kutyája azonnal belecsimpaszkodott a férfi melegítőjének a szárába, ráadásul az idős nő megdöbbenéséből felocsúdva egy hatalmas pofont is lekevert neki, amit az éppen elhaladó kukásautón lógó narancssárga ruhás munkások hangos üdvrivalgással ismertek el.
- Nem történt semmi különös vezérigazgató úr - zökkent vissza a jelenbe önmagát kívülről hallva. A szája teljesen kiszáradt. - Ha fontosnak tartja. Igen? Egy perc is lent vagyok a Tündében.
Album
Piac tér a városházzal
A harmincas években készült képeslapon még Piac térként jelölik a mai Kossuth teret. A városháza alatt még üzletek sorakoznak, és ott az a szentháromság szobor is, amit néhányan meg ismét méltó módon szeretnének felállítani.
AKB
Szolnokon is lehetne
Nemcsak Szerencsen, de Szolnokon is volt egyszer egy cukorgyár. És talán az itteni kerítéséhez is kikerülhetne egy ilyen nem reklám tábla. Mementóul a gyárnak, ami sokaknak adott munkát, emlékül a magyar élelmiszeripar fénykorának, és azoknak a környékbeli embereknek, akik évtizedeken keresztül cukorrépát termeltek.
SzoborPark
Czibulás-kút
A Szolnokon élőknek ma még egyértelmű, hogy kiről kapta a nevét a színház hátsó falán lévő kút. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy a városba tévedő turisták, vagy azok, akik már nem láthatták őt színpadon, tudják, ki volt Czibulás Péter.


