A Szapáryn

- Azonnal küldje be Editet - vetette oda köszönés helyett Gizikének az irodába berobbanó Csaba. Bár a titkárnő meglepődött a fölényes hangtól, felugrott és lapozgatni kezdett a jegyzetfüzetében.

- Szentséges ég főnök, azt hittem, történt magával valami - sápítozott miközben a szobájába viharzó férfi után rohant, aki tegnapig az asztala előtt megállva kezdte a munkanapjait. - Csak nincs valami baj? Fél nyolc óta próbálom elérni a mobilján, de csak kicseng. Elhagyta?

A férfi hatalmasat csapott az íróasztalára, mire a titkárnő rémülten szája elé kapta a füzetét.

- Nem! Elrabolták! - Gizike halkan felsikított. - A francért jött utánam, kértem, hogy küldje be Editet.

A titkárnő nem mozdult. A füzete, mint egy pajzs mögül próbált beszélni.

- Kereste a…

- Nem érdekel - üvöltött fel a férfi. - Mondtam valamit!

A sírással küzdő titkárnő leeresztette a füzetét, kihúzta magát és felemelte a fejét.

- Velem ilyen hangon nem lehet beszélni - azzal sarkon fordult és csendben behúzta maga mögött az ajtót.

A férfi leült az íróasztalához. Miközben várta, hogy elinduljon a számítógépe, az ablakon át a vörös téglás Nemzeti Szállót bámulta. Csak az előszobájából szokatlanul sokáig hallható telefoncsörgés zökkentette ki bambulásából.

- Gizi! - Bődülte el magát. - Vegye már fel!

A csörgés azonban nem szűnt meg. A férfi idegesen kilökte maga alól forgószékét, és feltépte szobája ajtaját. Üvölteni akart, de megdöbbenésére titkárnője helyén nem ült senki. Dühösen felkapta a telefont, amit majdnem le is ejtett, amikor meghallotta a vonal végén a hangot.

- Vezérigazgató úr - hebegte. - Nem mondta az a liba, hogy keresett - és érezte, minden ereje elhagyja.

Az előző nap délutáni kalandja óta ettől a hívástól rettegett. Éjszaka nem aludt, csak forgolódott, és olykor hálás volt a sorsnak, hogy elvették a telefonját. Így legalább, nem kellett beszámolnia az újabb baklövéséről a vezérnek. Korán reggel melegítőben és sportcipőben visszament a Szigonyhoz, gondolva, futónak öltözve nem olyan feltűnő, ha ott őgyeleg. Hiába futott azonban vagy tízszer el a bezárt kocsma előtt a földet bámulva, nem találta meg a telefonját. Már majdnem feladta a keresést, amikor a zöld, rácsos szemetesben megpillantotta az autósáskáját. Az előző napi kavarodásban nem is vette észre, hogy elhagyta. Egy pillanatra megörült, ám amikor a kukából kikapva nem talált benne semmit, dühösen a földhöz vágta.

Idegei már ekkor pattanásig feszültek, aminek nem tett jót az az idős hölgy, aki éppen akkor ért mellé a kutyájával, amikor földhöz vágta a táskát. Rászólt, hogy ha már kukázik, legalább ne dobálja szét, ami nem kell neki. Szikrázó szemekkel, magából kikelve kezdett üvölteni a hölggyel, akinek a kutyája azonnal belecsimpaszkodott a férfi melegítőjének a szárába, ráadásul az idős nő megdöbbenéséből felocsúdva egy hatalmas pofont is lekevert neki, amit az éppen elhaladó kukásautón lógó narancssárga ruhás munkások hangos üdvrivalgással ismertek el.

- Nem történt semmi különös vezérigazgató úr - zökkent vissza a jelenbe önmagát kívülről hallva. A szája teljesen kiszáradt. - Ha fontosnak tartja. Igen? Egy perc is lent vagyok a Tündében.