Szubjektív búcsú

Az év elején még úgy tűnt, a legnagyobb problémánk az új esztendőben is az évtized elején az életünk részévé lett covid lesz, és leginkább azon fogunk vitatkozni, ki van és ki nincs beoltva. Elfogadtuk, hogy oltottként is elkaphatjuk a fertőzést, de jó eséllyel túléljük, egy komolyabb otthoni náthaként letudhatjuk. Velem is így történt. Igaz, már akkor, amikor se nekem, se az országnak nem a covid volt a legnagyobb paránk, és amikor pláne nem gondoltam volna, hogy az év utolsó napjaiban ismét okunk lesz a covid miatt aggódni.

Nem indult rosszul a 2022-es év. Három évtized után újabb Tisza-híd épült Szolnok közelében, amivel - ma már tudom - fél évszázados álom vált valóra. Talán azóta azt is beláttuk, hogy a szolnoki körgyűrű a szolnoki belváros közlekedési problémáin nem sokat segít, miként a Szandaszőlős és Tószeg felől ingázók életét épp úgy nem változtatja meg, mint a negyed Szolnokot jelentő Széchenyi lakótelepen élőkét. Persze, majd a Csáklya utcai híd mindent megold, aminek látképéről még szavazni is lehetett 2022-ben, bár őszintébb pillanatainkban talán beismerjük: pont annyi esélye van a megépítésének, mint 1992-ben volt az északi Tisza-híd elkészítésének. De legyünk optimisták! Megéljük! Legalább a szandai elkerülőt.

Február 24-én a mi éltünk is megváltozott. Bár a háború egy szomszédos országban tört ki, és az év közepe óta a harcok leginkább tőlünk vagy ezer kilométerre folynak, minket is érint. A következő nemzedékek talán majd objektíven feltárják, mennyiben befolyásolta a tavaszi országgyűlési választások kimenetelét, mennyiben felelős az elszabaduló inflációért és az Európa-bajnok élelmiszerár-emelkedésért, meg az ország megosztottságáért. Persze voltak felemelő pillanatok is miatta: a menekültek első hullámának fogadása, befogadása, segítése. És szemlesütve mesélhetők is az ukránok hibáztatásától kezdve, az európai értékektől való távolodáson át, saját szövetségeseink szivatásáig, aminek a történészi magyarázatát még jó lenne megélni.

A magam részéről biztos vagyok abban, ha nincs a háború, nem így alakul a tavaszi országgyűlési választás. Visszaemlékezve április 3-a kora estéjére, sokan voltak bizonytalanok, és csak később lettek magabiztosak a "Holdról is látók". Ami persze megmutatta a 2019-ben önkormányzati mandátumot szerzett szolnoki ellenzék igazi képességeit is. Az önmagát "szolnoki többségnek" aposztrofálók elméleti lehetősége is elillant arra, hogy bármiben befolyásolják a város ügyeit. Néhányuk szavazatával a saját alpolgármesterüket kicsinálták, a városi cégekből saját kinevezettjeiket dobták ki, majd a június végi pletykafalui időközit úgy vesztették el, hogy még csak észre se vetették magukat. Bár egy szemétdombból káros általánosítani, de azért sokszor elhangozhatott a mondat: "És rájuk akartuk bízni az országot". Az év egyik legnagyobb vesztesége - a győztesek és híveik számára is, csak még nem tudják, vagy nem akarják felfogni -, hogy a valódi ellenzék nélkül maradás okát nem sikerült se kibeszélni, se feltárni.

Pedig lett volna dolga az ellenzéknek, például a január óta zajló pedagógus megmozdulások kapcsán, amiből őszre Szolnokon is az elmúlt három évtized első, említésre méltó, a kormány intézkedéseivel nyíltan egyet nem értő mozgalom alakult ki. Amivel a helyi ellenzék éppúgy nem tudott mit kezdeni, mint a kormánypártok tagjai, akiktől a központi lózungok emlegetésén meg a sunnyogáson kívül egyébre nem telt. Sajnálom, hogy így lesz - mert így lesz -, de egyszer majd a következő nemzedékek a szemünkre vetik, hogy 2022-ben sem sikerült alapjaiban megreformálni a magyar közoktatást, és akkor pártállástól és április 3-ai szavazattól függetlenül mindannyian a szégyenpadon fogunk ücsörögni. Mert újabb évet, éveket veszítettünk el az ország és Szolnok felemelkedéséből.

Persze az utókor majd számon fogja tartani, hogy 3 év után végre újra megnyitott a Szolnoki Szigligeti Színház. Bár szerintem nem pontosan fogják érteni, hogy pár héttel később miért kezdődött el a "pávatánc" a bezárás-kinyitás körül. Mert mondjuk, ránéznek a gáz 2022. december 31-ei világpiaci árára, ami alacsonyabb, mint 2022. február 24-e előtt, és érthetetlen lesz az energiaválság kifejezés és következményei. A nemcsak helyi és nemcsak győzelmi híreket olvasva ugyanúgy nem fogják érteni, mint mi, hogy ha Cegléden zakatol a közművelődés, Miskolcon működik a színház, Debrecen normális áron kapja a gázt, akkor Szolnok mit rontott el. Miközben az év elején, a Magyar Kultúra Napján elhangzott polgármesteri beszéd fő üzenete még az Európa Kulturális Fővárosa címért való indulás volt. Csak éppen az idén elvesztett közönség 2035-ben fog nagyon hiányozni, igaz, ez pont olyan távlat, ami a mából felfoghatatlan.

Régi, évtizedekkel ezelőtti újságokat lapozgatva biztos vagyok abban is, hogy a covid, a háború, a pedagógus megmozdulások, az energiaválság, a kulturális terek zárójelbe tétele mellett Szolnokról még egy dolog megmarad emlékként 2022-ből. Az elindult és be nem fejezett beruházások. A sokak által kritizált, közben kitüntetésekkel is elismert mű-várkaput két éve használnunk kellene, miként a művésztelep új tömbjének is legalább egy éve el kellene fednie a soha véget nem érő ásatást. Ugyanez igaz a "fürdők városában", a "Tisza fővárosában" a Luca székéhez hasonlóan készülő Tiszaligeti Strandfürdőre. De hát mit vártunk, amikor egy 12 éves híd felújításának várható időtartamát sem sikerült jól megtippelni, ráadásul csak a befejezése után derült ki, hogy a Tiszavirág-híd felhajtóinak rendbetétele majd egy külön, lezárásokkal járó projekt lesz. Még szerencse, hogy olykor szerencsénk is van, és az áradó Tisza által visszaduzzasztott Zagyva megkegyelmezett - eddig - a mű-vártorony lábánál zajló gátépítésnek, amit akár az elmúlt száz év legszárazabb nyarán is csinálhattak volna. Jó, tudom: Brüsszel meg az uniós szabályok tehetnek erről is.

De ne legyünk igazságtalanok. Ez az aszály tényleg "tőlünk független, objektív körülmény" (by Kiptár József). A nyár közepén Szandaszőlős volt az ország legszárazabb pontja. Soha ilyen elkeserítőnek nem láttam az ottani kerteket, miként a Tiszát sem. De legalább nem is gondolkodtunk azon, hogy miként lehetne a hasonló "katasztrófák" ellen legalább egy kicsit védekezni, a lábunk előtt elfolyó kincset - a Tisza vizét - megőrizni. Minden bizonnyal azért, hogy a következő években is lehessen sikereket elérni. Mert úgy érzem, 2022-ben abban nem volt hiány. El is vakítottak bennünket rendesen. De hát bízzunk abban, hogy az új esztendőben több lesz a valódi siker és kevesebb a süket duma. Mert már azzal is jobb lehetne 2023.

Hát, kezdjünk neki!