[Naplóm]

Szia, szevasz, ki vagy?

2017. július 25.

Igényes ruhaüzlet Szolnokon. Nézelődünk, válogatunk. "Segíthetek?" Kérdezi az eladó. Amiből még nem derül ki, hogy nektek vagy önöknek. Aztán a távozásnál ez is eldől. "Sziasztok". Visszanézek, kattognak agyam kerekei. Honnan ismerjük egymást? Ja, sehonnan. Csak menő a tegezés.

(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. február 22-én jelent meg először.)

Nehezen tudom elképzelni, hogy bő három évtizeddel ezelőtt, mondjuk nyári munkán, összefutva akár a történelem-, akár a magyartanáraimmal, vagy egy másik iskola bármilyen korú pedagógusával, egyáltalán egy ismeretlen felnőttel, lett volna bátorságom letegezni őket. Emlékszem, érettségi után is mennyire kínosan éreztem magam, amikor egykori tanáraim, akik valóban csak pár évvel, vagy maximum egy évtizeddel voltak idősebbek nálam, nemcsak felajánlották, de meg is követelték a tegeződést. Hivatkozva a nem szeretett, rossz emlékű csendőrpertura. Így visszagondolva képtelen vagyok a szocializmussal, a Kádár-korral vagy bárminemű eszmékkel összekötni azt a fajta "maradiságot", "konzervatív" gondolkodást, hogy az idősebbeket - legyen szó néhány évről vagy megállapíthatatlan korkülönbségről -, és az ismeretleneket, no meg főleg e két halmazba tartozó hölgyeket, eszembe nem jutott volna tegezni, sziázni.

Nem áltatnám magam azzal, hogy jól tartom magam, fiatalos a fizimiskám meg az öltözködésem, ezért bárkit könnyedén megtévesztenék a korommal. Ennek ellenére a legtöbb vendéglátóipari egységben sziával köszöntenek, és tegeződve érdeklődnek arról, mit hozzanak. Miként a boltok nagy részében is ez a divat. Egy ideig tényleg komolyan elgondolkodtam ilyenkor, hogy az illető hölgyet, urat honnan ismerhetem. Tanítottam, dolgoztunk együtt, részt vettünk valami közös programon, ahol összetegeződtünk? Aztán rájöttem, kár az agyamat ezzel gyötörni.

Arról viszont nem vagyok hajlandó leszokni, hogy ezeket a többnyire húszas-harmincas ismeretleneket is éppúgy magázzam - de szép lenne leírni: visszamagázzam -, mint bárkit kortól függetlenül, akit nem ismerek. Akkor is, amikor segítenek, és akkor is, amikor elköszönünk egymástól.

Egy ideig a sziára válaszolt "viszont látásra", "legjobbakat", "jó napot" formulákon még meghökkentek, lefuthatott valami régi szoftver hajdanvolt iskolákból, gyerekszobákból. Ma már inkább az értelem hiányát tükröző üveges tekintet vagy egy flegma szájhúzás a válasz, gondolatban kiegészítve valami belső "vén fsz" megjegyzéssel.

És hiába viaskodom belül a kisördöggel, hogy megöregedtem, meg az a harminc évvel ezelőtti énem mennyire megvetett volna e maradiság láttán, egyszerűen képtelen vagyok engedni. Nem is a hagyományok, a tisztelet, meg a múlt, hanem más okok miatt. Egyrészt, akit nem ismerek, nem tudom, ki ő, mivel foglalkozik, milyen ember, azt eszem ágában sincs megbántani azzal, hogy letegezem. Másrészt miért is kellene vadidegen emberekkel első látásra olyan bizalmi viszonyba kormányozni magam, ami akár másra is lehetőséget adna. Harmadrészt meg olyan szép a mi nyelvünk, miért pusztítanám a magázó formulát. Csak mert ez a divat?

Persze, lehet magyarázni, hogy ki mindenki tehet erről a kortünetről, kinek lenne a dolga, meg a feladata megtanítani a kereskedőket, a felszolgálókat, a fiatalokat... De söpörjön mindenki a maga portája előtt! Nem fogom visszategezni a sziázókat. Akinek elmondhatom, annak úgyis elmondom, hogyan illik egy ismeretlen emberrel felvenni a kapcsolatot. Főleg, ha a munkám része a kapcsolatteremtés, netán még pénzt, üzletet, megélhetést is remélek ebből a kapcsolatból. Akinek meg ilyesmit nem mondhatok el, ahhoz meg városi gerillaként próbálom eljuttatni azt a formát, ami szerintem helyes.

Igen, van olyan, hogy reménytelen a gerillák küzdelme?

 

A rovat legfrissebb cikkei:

hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Szabadság tér vagy Kossuth utca
Vagy inkább a kettő torkolatát mutatja ez az ötvenes években készült fotó, amit a korra jellemző nagyon könnyű papírra, elég rossz minőségben nyomtattak. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának 30 filléres lapját 1958. március 28-án adták fel Szolnokon.

Az Album további képei
 
hirdetés

AKB

A parkolás minden előtt
Ausztriában így szokás. Vagy, akinek ilyen autója van, annak így kell, szabad, lehet. De hagyjuk meg annak a lehetőségét is, hogy a kiállított autókat parkoló autóknak nézte a Helyi Termékek Vására idején a sofőr. Persze az sem kizárt, hogy terméket hozott. Vasárnap délelőtt, amikor nem gond Szolnokon parkolni. Igaz, lehet is bárhogyan, mert rendőr nem járt arra. Nincs itt semmi látnivaló! A haza meg a parkolás osztrák rendszámmal is minden előtt.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Régi sajtó emléke
A Magyar Sajtó Napja alkalmából minimum húszszor koszorúzták meg hivatalosan a Kossuth tér 3. szám alatt található társasház homlokzatán ma is látható emléktáblát. Persze nemcsak azért nincsenek már ünnepségek a könyvtár melletti épület előtt, mert 32 éve máskor ünnepel a magyar sajtó.

A Szoborpark további képei