Pokoli esztendő

Szolnokon még ma is lehet horogkeresztet és más náci jelképeket festegetni a város legszebb sétányának építményeire, és ezek a ?jelek? Szolnokon még ma is hetekig-hónapokig háborítatlanul díszíthetik a Tisza-partot és környékét. Szolnokon még ma is évről-évre megismétlődhet, hogy valaki vagy valakik a magyar főnáci fényképét helyezik az első világháborús emlékmű lépcsőjére, és ebből nemhogy ügy vagy több ezres tüntetés nem lesz, de néhány kósza Facebook bejegyzésen kívül semmi sem történik. Úgy tűnik, sem a szemtanúk, sem a családok, sem a pedagógusok nem adták és adják át, hogy Magyarország a harmincas évektől milyen történelmi zsákutcába kormányozta magát, és mindennek 1944-ben milyen súlyos következményei lettek Szolnokon (is). Magyarország német megszállásának napja, azaz 1944. március 19., még mindig nem több egy dolgozatírásra vagy érettségire megtanulandó, aztán elfeledhető dátumnál. (Illusztráció: 2024. február 25-ei szolnoki kép)

Pedig nem kellene elfeledni, hogy bár nagyjából százezer német katona szállta meg az ingadozó vezetésű Magyarországot, néhány héttel később már 5-600 német is elegendő volt az ország irányításához és szisztematikus kirablásához. Leginkább azért, mert a magyar államigazgatás ugyanúgy működött tovább, mint előtte. Ne szépítsük, Szolnok irányítását sem vették át precíz német hóhérok! És bár a nyugati hatalmak próbálták ösztönözni a kiugrást és az ország vezetése hajlott is erre, ám lidérces álmok kergetése közben sikerült mégis az utolsó csatlósnak maradnunk.

Közben pedig a magyar államigazgatás, rendőrség, államvasutak aktív, magukat a nácikat is meglepő közreműködésével, és a lakosság jó részének cinkos hallgatása mellett, az ország zsidó lakosságát kirabolták, gettókba zsúfolták, majd a vidéki gettók lakóit haláltáborokba szállították. Szolnokon is, Szolnokról is. Szolnok 1944 áprilisa és júniusa között olyasmihez asszisztált, aminek gyalázatát a hallgatás nem mossa le.

(Illusztráció: Frojimovics Kinga-Molnár Judit: Szolnok-Strasshof-Szolnok)

Szolnok a második világháborúban is fontos vasúti csomópont volt. Az angolszász szövetségesek szemében egy olya potenciális célpont, aminek elpusztítása lerövidíthette a háborút, ez pedig szövetséges katonák életében mérhető előnyt jelenthetett. Tudomásul kellene venni, hogy Szolnok (is) ellenség volt, amikor 1944. június elején, majd a nyár folyamán még jó párszor súlyos légicsapások helyszíne lett! Nem véletlen és vétlen áldozat. Akkor már évek óta a rossz oldalon álltunk, és ez akkor is történelmi tény, ha mindenféle aktuálpolitikai érdekek miatt még ma is megpróbálják ezt néhányan máshogy beállítani. Szörnyű károkat szenvedett a város, a szolnokiak, mert ellenségek voltunk az ellenség célkeresztjében. (Címlapkép és illusztráció: Fortepan.hu)

Miként néhány hónappal később sem egy baráti ország önzetlen segítségnyújtása következett, hanem egy másik birodalom ellenséges erőinek ellenség ellen indított, emberi, anyagi és szellemi értelemben is súlyos károkat okozó offenzívája. Nem kellene elfelejteni, hogy Szolnok határában nem valami jótékonysági fegyverropogtatás zajlott 1944 októberében, hanem kemény csata, aminek a végén egy kisemmizett, megtizedelt, az éhhalál szélén álló várost foglaltak el a Szovjet Vörös Hadsereg csapatai, hogy aztán majdnem fél évszázadra be is rendezkedjenek itt. És miként nem sikerült szembe néznünk a holokauszt helyi eseményeivel, közreműködőivel, ugyanígy kibeszéletlen a szovjetek 1944 ősze utáni garázdálkodása, a nők megbecstelenítése, a málenkij robotra kényszerítettek százezrei, és a mindezek elhallgatásához asszisztáló helyiek tábora is. (Illusztráció: a RepTár gyűjteménye)

Szolnok történelmében pokoli esztendő volt 1944! Bár ennek a pokoli esztendőnek a gyökerei évtizedekkel korábbra vezetnek, a kisembereket is közvetlen közelről érintő és megrázó történései nyolcvan éve, 1944. március 19-én kezdődtek. És ugyan Szolnokon a harcok 1944. november 4-én véget értek, az újabb megszállás és következményei még sokáig a városban maradtak. Mindezekről pedig nyolcvan év távlatából is beszélni kellene. Bízva abban, hogy képesek lehetünk a múltból tanulni. Mert nem elég a fejet csak főhajtásra használni. (Illusztráció: Gecse Árpád domborműve)