[Naplóm]

Legyen emlék!

2021. március 10.

Micsoda év volt? Számomra az egyetemek bezárásával kezdődött. Mi mindent vitt el? Talán még számba vehetetlen. Mit hozott? Mert ez is elvitathatatlan, csak esetleg még objektíven felmérhetetlen. Nekem a bizonytalanság, a tervezhetetlenség a legrosszabb, de tudom, nem vagyunk egyformák.

Emlékszem, egy évvel ezelőtt, március második szerdáján, ültem a Nyugatiból a Szolnok felé induló IC zsúfolt kocsijában, a mögöttem lévő székeken pedig két, az egyetemek hirtelen bejelentett lezárása miatt hazafelé tartó diák mérlegelte az őket érintő változásokat. Az egyik fontos és megmosolyogtató megállapításuk az volt, hogy így legalább kajára nem kell költeniük, ehetik az otthonit. A másik pedig, hogy nekiállnak 99 fős bulikat szervezni, hiszen akkor még úgy tűnt, az a limit állíthatja meg a vírus terjedését. Szerintem nem vagyok egyedül, aki azt mondja, az első intézkedések bevezetésekor nem hitte volna, hogy egy év múlva itt fogunk tartani. A Nyugatiból szinte üresen indulnak Szolnok felé az IC-k, az egyetemek és az összes iskola távoktatással üzemel, és nemhogy 99 fős bulikban nem lehet gondolkodni, de jelenleg azt se tudnám megtippelni, mikor ülhetek ki egy kávéház teraszára, vagy pláne, mikor mehetek újra moziba.

Emlékszem, az első lezárások idején még képes voltam vitába keveredni magabiztos szolnoki taxisokkal a maszkviselés szükségességéről. Kötekedésnek, direkt taxisok elleni támadásnak vették, mert én gyáva figyelmeztetni mertem a nagy, fehér, hős férfiakat az előírásokra. Őszintén remélem, nem azért láttam régen az egyiküket, mert későn derült ki számára, hogy maszkot kellett volna hordania! Kiborultam azon is, amikor a vonaton leginkább a szolgálatból hazafelé tartó vasutasok nem takarták el az arcukat, meg azon, hogy komplett családok, hétvégi programként korzóztak áruházakban. Pedig akkor még nemhogy ismerősöm nem fertőződött meg, de ismerőseim ismerősei se ismertek olyat, aki megbetegedett volna. Ma meg, miközben hosszan tudnám sorolni, ki és hogyan esett át a fertőzésen, senkivel se vitatkozom.

Emlékszem arra is, hogy a korábban ismeretlen kis "ruhadarab", a szájmaszk, miként árasztotta el a lakásunkat, és lett a kabát- és nadrágzsebek elengedhetetlen része. Ma már indulás előtt: igazolványok, kulcsok, telefon, na és maszk, maszkok megvannak? Ha összeszámolnám, talán még az is kiderülne, hogy az elmúlt egy évben ezekre a "ruhákra" költöttünk a legtöbbet. Nem tudnám megmondani, csak nekem hány maszkom van. Azt persze igen, hogy mindegyik idegesít valamiért, mert az egyik szemüveggel nem hordható, a másik kicsi, a harmadik meg olyan elálló füleket ránt, hogy Kuka is megirigyelné őket. Mégis együtt élek velük. Sőt, most jut eszembe, hogy már fényképeim is vannak, amelyeken ebben vagyok látható. Nem azért, mert direkt akartam így fotózni magam, hanem mert számomra emlékezetes helyeken nem lehettem máshogy.

Emlékszem, mennyire tudtam háborogni a máig érthetetlen intézkedések, pontosabban a kivételek miatt. A meccsek és a koncertek megkülönböztetése, a könyvtárak és a plázák eltérő vírusterjesztése, a különböző szektorok máig érthetetlen támogatása vagy nem támogatás, na és az ingyenessé tett parkolás miatt. Sorolhatnám, de feladtam, már háborogni sincs kedvem. Én már csak a régi életemet szeretném visszakapni utazásokkal, színházakkal, mozikkal, éttermekkel, utcai mosolyokkal. Meg a félelem nélküli napokkal, amikor nem gondolok arra, hogy soha se lesz már olyan, mint régen.

Szeretnék már csak a szépre emlékezni! Például arra, hogy ez számomra egy ajándék év is volt, amit az egyetemista gyerekeim közelébe tölthettem. Ezt esküszöm, vissza fogom sírni. Meg talán a kissé lelassult hétköznapokat, amikor elfelejthettem a reggeli ébresztő órát - igaz cserébe az itthoni íróasztalnál ülve többet dolgoztam, mint előtte bármikor -, az ingázást, a napi borotválkozást. Soha ilyen keveset nem ment az autónk, mint tavaly, így a parkolási hisztiket is megúsztam.

És hinni akarom, hogy emlékezni fogok erre az egészre! Mert így egy év után magamnak és mindenkinek azt kívánom, hogy mindez emléke legyen! Hisz, ha emlékké lesz, akkor mi is leszünk

 

A rovat legfrissebb cikkei:

hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Eltűnt Szolnok
A Ságvári körút és a 4-es főút átkeléséi szakaszának kereszteződését örökítette meg az ismeretlen fotós, a képen nem látható Pártház elől valamikor 1969 és 1973 között. Ma már semmi sem ilyen Szolnok egykor legfontosabb kereszteződésének környékén. Talán ezért is őriz néhány érdekességet ez a felvétel.

Az Album további képei
 

AKB

Szeméttároló oszlop
Tény, hogy így legalább nem fújja szét a szél a szemetet. Az is elvitathatatlan, hogy aki a villanyoszlop nyílásába betömte az üres PET palackokat meg a kukorica konzerv dobozát, annak legalább eszébe jutott: valamit kezdeni kellene a hobbija során keletkezett szeméttel. De, ha már a vízparttól az útig elvitte, nem lehetett volna egy kukáig vagy hazáig? A villanyoszlopokat ritkán ürítik a kukások. Mi lesz ezzel a szeméttel? Már más gondja.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A mi József Attilánk
Lehet azon vitatkozni, hogy a szolnoki József Attila szobor hasonlít-e a költőről ismert portrékra, bennünk élő képre vagy sem. Azt azonban ne vonjuk kétségbe, hogy az egyik legtöbbször megmintázott költőnknek Szolnokon is helye van. Azt meg fogadjuk el véleményként, hogy a mainál talán jobb helyen is állhatna a mi József Attilánk - de hozzá ne nyúljon valaki!

A Szoborpark további képei