[Naplóm]

Lakásfogságban (1.)

2020. március 18.

Önkéntes lakásfogságra ítélve olykor Zoránt dúdolok: "Hogy értsd, egy pohár víz mit ér/Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell". Máskor meg az Őrnagy úr jut eszembe, aki azért vágatta le és varratta fel a gombokat a bakáival, hogy ne unatkozzanak, ne gondolkodjanak. Magamnak írogatok.

Eszem ágában sincs általánosítható megállapításokat tenni, vagy a sorok között felfedezhető üzenetekkel bölcselkedni. Csak arról akarok mesélni, miként élem meg az önkéntes lakásfogságot. Tulajdonképpen magamnak akarom rögzíteni, hogy ha egyszer majd visszatér az élet a régi kerékvágásába - Fog még? Reménykedem! -, akkor majd néha felidézzem, és ha olykor rossz is lesz, emlékezzek: lehetnek az életnek "sorstalan" időszakai.

Zoránt dúdolok: "Hogy lásd, egy napod mennyit ér/Néha látnod kell/Az élet hogyan fogy el".

Önkéntes lakásfogságra ítéltem magam, mert hiszem, hogy a kevesebb találkozás lassíthatja a vírus terjedését, ez pedig csökkentheti az ország összeomlásának az esélyét. És miközben azt gondolom magamról, hogy helyesen eljáró, öntudatos polgár vagyok, belém hasít a feleslegesség érzése. Mert bár reggel héttől ülök az íróasztalomnál, bűvölöm a gépem, szaporítom az adatforgalmakat, mégiscsak nélkülem működik az ország. A kukások, az eladók, a boltokat feltöltők, a még mindig gyártó gépsorok mellett állók, a földeken tavaszi munkát végzők, na és persze az egészségügyisek, ők igen, ők kellenek, nélkülük megállna az ország. Jobb pillanataimban azzal vigasztalódhatok, hogy ők a nélkülözhetetlen alap, én meg legfeljebb a stabil alapokra építhető léha szórakoztatás lehetek. Talán majd lesz alkalmam kiegyenlíteni a most felhalmozódó tartozást.

Dusán a szerelemről írt, de Zorán hangjából mást is kihallok: "A lángot akkor őrzöd még/Ha félsz, hogy ellobban, elég/S elveszted fényét, melegét".

Zsarolom magam, hogy pozitív maradjak. Mert mondjuk az iskolák kényszerű bezárásában, az internetes távoktatásra való áttérésben azt akarom felfedezni, hogy évtizedeket ugorhatunk a digitalizációban. Hetek alatt kiderülhet, hogy teljesen újra lehet gondolni a közoktatást, átstrukturálhatóak a különböző képességek miatti egyiknek időrabló, másiknak kevés egyen-tanórák. Pillanatokon belül rádöbbenhetünk, hogy a kizárólagos tankönyvek, a direktíváknak álcázott tantervek működésképtelenek, mert az oktatásban a tanár, az ő tudása, szemlélete, és a vele szemben ülők képességei és lehetőségei a döntőek, ezeket kell közös nevezőre hozni. Hinni akarom, hogy a baj rádöbbent bennünket a digitális elmaradottság felszámolásának elodázhatatlanságára, és ennek nyomán arra, hogy a másfél évszázadon át működőképesnek tartott oktatási rendszerhez akár drasztikusan is hozzányúlhatunk.

Presser Gábor zenéjére énekelek a fejemben: "Jó, mikor hisszük még/Lehet olyan a világ/Amilyet szeretnénk".

Persze vannak pillanatok, amikor megdöbbenek. Mert beengedem a világhálón fénysebességgel terjedő sötétséget, a mindent is jobban tudók megmondásait, a tuti informátorokat, az örök kritizátorokat, a szimplán butákat. Kiszűrhetetlenek. Akiket a bizalmatlanság, a megosztottság, a felszínesség dicsérete, a könnyű eredmények hazugsága nevelt. Veszélyesebbek, mint járvány idején a testi kontaktus. Sok mindent nem értek. A fejemet fogom. Kétnaponta egyszer boltba is menni kell, és a kedvenc áruházamban, közel az ötvenhez, én vagyok a legfiatalabb vásárló.

Zorán énekel: "Hidd el, a hajnal attól szép/Hogy minden éjben ott lapul/Az örök sötétség".

Egy szűk hét alatt alapvetően változott meg az életem. Az életünk. És ez a pár nap elég volt, hogy szerintem kiemelkedjen a szavak tengeréből a legfontosabb, folyamatosan mantrázandó szó: felelősség. A szó, ami csak az egyes szám után tehető többes számba.

A Sztevanovity testvérek és Pici bácsi énekel: "Egy érzés mindent eltakar/S elhittük mindörökké tart/S a törvény nálunk dől le majd".

Ha nem lenne egy csomó, hetek-hónapok óta elmaradt, halogatott, elfelejtett dolgom, valami látható helyre, hatalmas betűkkel felfesteném Örkény Őrnagyának tanácsait, aki Tóth úrnak azzal világította meg a tétlenkedés veszélyeit, hogy a fronton inkább levágatta majd ismét felvarratta a bakáival a gombjaikat, nehogy a semmittevés közben buta gondolataik támadjanak.

 

A rovat legfrissebb cikkei:

hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Védeni kellene
A hatvanas években készülhetett ez a képeslap. A fotós valahol az Ady és a Ságvári kereszteződésében állt, és a forgalmat nézve, nem kellett attól tartania, hogy az út közepén elgázolják. Még nincs meg a mai piac és a tizennyolc-emeletes sem magasodik a maga nemében egyedülálló házsor fölé.

Az Album további képei
 

AKB

Az ott egy lyuk
A Szentháromság térrel szemben, az egykori kőolajos klub előtt, egy elég forgalmas járda mellett. Több hete tető és figyelmeztetés nélkül. Áldozatra várva. A szerencsében bízva. Hogy mire valók a közterület-felügyelők Szolnokon, régóta nem tudom. Hogy miért nincs gazdája az utcáknak, jó ideje nem értem. Hogy mire való egy önkormányzati képviselő, azt biztos félreértem. Miként a gondatlan veszélyeztetést is. Tehát az ott egy veszélyes lyuk. Én szóltam.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Hősök a XX. században
Eredetileg csak az első világháborúban elesett szolnoki férfiaknak állított volna emléket, ám későbbi sorsa és megítélése tipikus példája lett Magyarország XX. századi történetének és a történelemfelfogások rendszerekhez kapcsolódó változásainak. A nem az eredeti helyén álló alkotást a városi köznyelv ?meztelenszoborként? emlegeti.

A Szoborpark további képei