Egy telek élete

Nem tudom, mi lehetett ezen a belvárosi telken a hatvanas évek előtt. A környék a XVIII. század vége óta a város lakott része, így valamilyen épületnek - valószínűleg lakóháznak - állnia kellett rajta. Rejtély, hogy mi pecsételhette meg a sorsát - talán a háború -, és miért került a lakóházak közé épp egy óvoda.

Egy olyan óvoda, amit nem egykori lakóházból alakítottak ki - mint sok helyen -, hanem a valószínűleg éppen üres, vagy üressé tehető telken leginkább felvonulási barakkokra emlékeztető építményekben. A többség tudatában az egyik nagy szolnoki cég közkeletű neve volt az óvoda jelzője, talán mert az a cég építtette - annak idején ilyen szociális kiadások is belefértek a szocialista nagyvállalatok büdzséibe -, vagy főleg annak a cégnek a dolgozói hordták ide a gyermekeiket. Abban az időben volt, amikor Szolnok lakossága gyors ütemben növekedett. Ennek a folyamatnak a mértékét talán legjobban azok a ma üresen álló, vagy más funkciót kapott egykori iskolaépületek jelzik, amelyeket szintén a hatvanas-hetvenes években húztak fel a városban.

Az óvoda a rendszerváltáskor még működött. Mivel azonban sokáig nem jártam a belvárosnak ezen a részén, nem tudom, mikor zárt be, és mikor bontották el az épületeit. Feltételezem akkor, amikor a kilencvenes évekre nemcsak gyerek lett kevesebb a városban, de az állami nagyvállalatok is megszűntek vagy magánkézbe kerültek.

Mindenesetre az üres, ám bekerített telket évekre visszavette a köz és a természet. Az arra járók nyilvános vécének vagy ingyenes szemétlerakónak használták, a növényzet pedig burjánzott, a macskák szaporodtak, a szagok meg olykor érdekesek voltak. Hogy közben a földhivatalban mi minden történt a telekkel, az senkire sem tartozik.

Néhány hónappal ezelőtt azonban munkások jelentek meg. Elbontották a kerítést, majd két nap alatt egy dózerrel kitakarították az egész telket. A szemetet, törmeléket és növényi hulladékot szállító dömperek pedig összetörték a járdát. Ám ennek köszönhetően ismét lett itt egy üres telek, ahol megmutathatja magát a mai város sok figurája.

A dömperekkel együtt tűntek fel a fémgyűjtők. Két rongyokba öltözött szerencsétlen, akik egész nap guberáltak a gépek között, majd szívszorítóan szerény zsákmánnyal távoztak. Aki látta őket, nem mondhatja, hogy nem akarnak dolgozni!

Másnap megjelentek a közművek helyi szakemberi. Egy autóban mindig legalább két ember jött. És általában hosszan nézelődtek, beszélgettek, majd tíz perc múlva úgy távoztak, mintha csináltak volna valamit. Aki látta őket, nem mondhatja, hogy dolgozni akartak!

Aztán megjelentek az arctalan szemétlerakók. Azok, akiknek a fejében az üres telek egyenlő az ingyenes szemétlerakóval. Felfoghatatlan, mi az a szemét, aminek itt kell kikötnie. És persze úgy tűnik, mindenki csak másodikként rakja le a sajátját. A már ott lévő, szépen gyarapodó kupac mellé.

És rendszeres látogatók azok is, akiket a szükség vezérel. A kisdolog kevésbé feltűnő, a nagy megdöbbentő. Már a mozgáson, a nézelődésen látszik, hogy némi magányra vágynának, de könyörgöm, a belvárosban, házak között, ez képtelenség.

A két pont között a legrövidebb út az egyenes geometriai igazságot pedig leginkább ezen a telken lehetne szemléltetni. Mert amíg be volt kerítve, addig meg kellett kerülni. Mióta nincs kerítés, ösvények vezetnek rajta keresztbe.

Itt tartunk ma.