Csomaggá változó levél

Azt már megtanultam, hogy egyszerű végrehajtó hivatalnokokkal, a rendszereket működtető lánc legalján lévő alkalmazottakkal felesleges vitatkozni. Ők ugyanis csak előírások szerint teszik a dolgukat, olykor olyasmit is, amit maguk is hülyeségnek vagy érthetetlennek tartanak, de kritikájukat inkább magukban tartják. A velük való találkozáskor tehát értelmetlen rájuk önteni a bosszúságunkat, pláne háborogni, mert a vérnyomásunkon és a hangszálunkon kívül semmivel sem történik semmi. Ilyenkor legfeljebb azon lehet elmélázni, hogy az életünk működtetésére, netán megkönnyítésére felállított nagy rendszerek azért zseniálisan vannak megalkotva. Mert olyanok kerülnek közvetlen interakcióba, akik csak elszenvedői, de semmi esetre sem kitalálói, és pláne nem bármilyen változást elindítani képes részei a működésnek. Tehát a kalauz soha nem tehet a késésről, a hideg vagonról, a hivatalnok a hosszadalmas és értelmetlen ügyintézésről, a postáskisasszony meg a díjszabás újdonságairól.

Tehát két teljesen egyforma, A5-ös méretű, igaz bélelt borítékot szerettem volna feladni ugyanazzal a tartalommal. Ráadásul pár nappal korábban is csináltam már ilyet, és akkor valahogy nem fogott ki rajtam a Magyar Posta idei újdonsága. Most azonban a postáskisasszony elővett egy hihetetlen mérőeszközt, és ellentmondást nem tűrően megállapította, hogy az egyik boríték nagyobb, mint amit ő levélként felvehet, tehát csak csomagként tudják továbbítani. Mit lehet ilyenkor tenni? Két dolgot biztosan nem. Egyrészt nem mondhatom, hogy túró a fületekbe, nem kell a szolgáltatásotok, megyek a konkurenciához, mint mondjuk a mobiltelefon vagy a kábeltévé esetében. Másrészt azt sem, hogy jó, akkor elviszem én a levelet. Bár, amikor kiderült, hogy a csomaggá változott levél 490 forint helyett 1620 forintért ér majd a fővárosba, volt egy pillanat, amikor elgondolkodtam a második lehetőségen.

De mondom, értelmetlen lett volna a postáskisasszonnyal vitatkozni. Főleg, hogy a döntését megalapozó mérőeszköz nemhogy mosolyt csalt az arcomra, de kínos nevetést, mert bármelyik Fábry Show Design Centerében sikert aratna. Egy kartonlapokból girbegurbán kivágott, barna ragasztószalaggal összeillesztett, házi gyártású eszköz (?) hitelesíti (?) ugyanis a XXI. században a Magyar Postán, hogy mi csomag és mi levél. Nem vicc! Még akkor sem, ha az egész kicsit olyan, mint a televíziós távgyógyítás. Bármit be lehet mondani, aki hinni akar benne, elfogadja. A köztulajdonban lévő - tehát részben az enyém is - Magyar Posta 2017-ben ebben hisz.

Amit azért nem könnyű elengedni. Mert, amikor a rendszerváltás környékén még hittem például abban, hogy kitűnő minőségű közútjaink, szuper vasutunk, remek oktatási és egészségügyi rendszerünk lesz, akkor a postai szolgáltatásokról is - ma már tudom - futurisztikus elképzeléseim voltak. Elhittem, hogy a szolgáltatás nem az ügyfél szívatásáról szól. Illetve szomorú látni, hogy ott, ahol nincs verseny, csak monopólium, mit kapunk a pénzünkért.

Tudom, hogy e két levélnél, meg az 1100 forintos árkülönbségnél vannak nagyobb problémáink. Csakhogy ennek a két egyforma küldeménynek a megkülönböztetése pontosan elárulja, hogy a saját államunk, a saját cégeink, mint gondolnak sajátmagunkról. Azaz, mi hogyan viszonyulunk önmagunkhoz. Mert azért itt és a sok hasonló esetekben lekeverünk magunknak egy-egy méretes pofont. Amiben a legfájóbb, hogy meg is érdemeljük.