[Naplóm]

A kölcsönkapott magyar kultúra

2019. január 22.

Gyerekként nem sejtettem, hogy mire felnövök, a rádióból reggelente azt üvöltik: Kuki show. Igaz, akkoriban még nem ünnepeltük a Magyar Kultúra Napját. Félek, ha nem kapjuk össze magunkat, az unokáim durvább üvöltözések mellett indíthatják a napjaikat. És nagyon más lesz a magyar kultúra.

Idén is tollbamondják Kölcsey életrajzát, a Himnusz születésének történetét, a magyarság vérzivataros évszázadait és megmaradásunk csodáit. A tévékhez és a közösségi médiumokhoz képest szűk körben megünnepeljük a magyar kultúra életben tartóit, utolsó harcosait, és elolvadunk saját sikereinktől, amelyekről persze nem szabad kimondani, hogy közöttük nagyon sok lényegében kudarc vagy éppen a magyar kultúra ellen elkövetett bűntett. Aztán elmúlik az ünnep, jönnek a hétköznapok, és a magyar kultúra ismét szinte minden területen háttérbe szorul, mert a közbeszéd, a közállapotok, a divat, a trendek ellene játszanak. Nem szeretnék vészmadár lenni, de lassan olyanok kezdenek lenni ezek a január 22-ei ünnepségek, mint azok a halotti torok, ahol a gyászolók képtelenek szembenézni a szomorú valósággal.

Lehet vitatkozni az ünneprontóval!

Ma Szolnokon lényegében egy nagy könyvesbolt működik két telephellyel, ahol nem minden Magyarországon megjelent könyvet lehet beszerezni, helyi kiadványokat pedig szinte soha. Két filmszínházunk van hét teremmel, amelyekben az országos trendeknek megfelelően az amerikai képregények kitalált világaiban játszódó tömeggyilkosságok mennek a legnagyobb sikerrel. Valamikor rakásnyi művelődési ház volt a városban, ma tulajdonképpen másfél, illetve sok filiálé, amelyekbe a legfogékonyabb, a jövő szempontjából fontos tízen-huszonéves korosztályt nem sikerül bevonzani. Szerencsések vagyunk, hogy valami csoda folytán még van Művésztelepünk, amelyik akkor is él, amikor be van zárva. Van két komolyzenei- és egy nagypapa korú néptáncegyüttesünk, amelyek annak ellenére küzdenek, hogy folyamatosan kalapozniuk kell, és a normális próba- és koncertterem is hiányzik a működésükhöz. Persze ott a Múzeum, ami évtizedek óta nem kiállítóhelynek készült épületekben próbálkozik, és van színházunk is... Meg rádióink, amelyekben ugyanúgy elsőbbséget élveznek a nem szolnoki, nem magyar produkciók, mint a könyvesboltok kínálatában az ilyen nyomdai termékek.

Hagyjuk a parasztvakítást!

A keresletről, a közönség igénytelen igényéről, a minidig szűkös költségvetési lehetőségekről, a piac diktátumairól, a kultúra nem termelő ágazatként való emlegetéséről. Meg a mások felelősségéről, a más hibáiról, a mások miatt szétrohadó országról. Nézzünk már szembe, hogy az örökség, amit magunk után hagyunk, az nem mástól, hanem tőlünk ered majd! Tudom, hogy ezek nem vagy-vagy ügyek, de jelenleg jobban izgulunk a nejlonzacskók visszaszorítása miatt, többet akciózunk a környezetvédelemért, mint a saját anyanyelvünkért, annak használatáért és a kultúránkban nélkülözhetetlen közvetítő szerepéért.

Nálam sokkal okosabb emberek mondtak és találtak már ki sokkal okosabb dolgokat.

Idézzük fel a reformkort! Amikor a magyar szellemi elit kitalálta a Védegyletet. Mert képes volt felfogni, hogy a magyar gazdaság, ipar akkor állhat talpra, vehet lendületet, törhet be az akkori világpiacra, ha előbb idehaza piacra lel. Még akkor is, ha eleinte nem feltétlenül jobb minőségű vagy divatos a hazai. Lassan mindenki ért a magyar borokhoz, a hazai pálinkákhoz, és alig fogyasztunk mást. A magyar konyha kitörni látszik a gulyás, pörkölt, krémes rémségekből, és sikk érteni és szeretni. A magyar sportolókért akkor is könnyeket ejtünk, ha a világliga ZS kategóriájában verik meg az utolsó előttit. A magyar kultúra - zene, irodalom, film, színház, képzőművészet, építészet és sorolhatnám, na meg mindezek oktatása - a hazai felhasználók körében meg csak kullog a nemzetközi produkciók mögött.

Miért nem tud trendi lenni a magyar kultúra?

Ne hülyítsük egymást!

Még mindig lesajnálható a magyar film, és egy digitális akciómesét többen néznek meg, mint az összes bemutatott hazai alkotást. A magyar irodalom legjobbjai pár ezer példányban fogynak, miközben a ponyvára sem való fordításokat nem győzik a nyomdák. A hazai rádiókba az esélytelenek nyugalmával nem kerülnek be a magyar zenekarok... Tegye fel a kezét, aki a legutóbbi Magyar Kultúra Napja óta megnézett legalább egy magyar filmet, elolvasott ugyanennyi magyar szerző által írt könyvet, legalább egyszer költött magyar zenekar koncertjére vagy lemezére, látott legalább egy kiállítást, legalább egyszer volt színházban! És azt meri mondani, hogy a következő évben duplázni fog. A kéz feltartók nem biztos, hogy megtöltenék a szolnoki Magyar Kultúra Napi ünnepség helyszínét. Vagy, ha igen, erősen az ezüstös korosztály és az afölöttiek lennének túlnyomó többségben.

A kultúra, minden nemzet kultúrája kicsit olyan, mint a kölcsönkapott Föld. Felelősek vagyunk érte az utánunk következők miatt, akikre majd örökül hagyjuk. De mi mit hagyunk hátra? A Kuki showkat? A b kategóriás amerikai mesefilmeket? Az angol nyelvű tucat slágereket? Ponyvákat? Kiürült és bezárt múzeumokat, színházakat, fel nem épült koncerttermeket? Milyen a kulturális lábnyomunk, amit Magyarországon magunk után hagyunk? Aprócska. És a szolnoki? Mert mindezeket a kérdéseket nem általánosságban, országosan kellene feltennünk először, hanem helyben. Nálunk mi a helyzet? És mi lesz mindennek a következménye?

 

A rovat legfrissebb cikkei:

hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Az iskolasor nyolc évtizede
Rövidebb ideig tartott, és talán nem is fénylett olyan szépen, mint az első, de a Baross utcai iskolasor épületeit elnézve mégsem tűnik túlzásnak Szolnok második aranykorának nevezni a húszas-harmincas éveket. Természetesen, ezen a képeslapon nem a polgári leányiskola látható.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Hivatalos vélemény?
Tavaly novemberben írtam először erről a vállalhatatlan feliratról, ami a Várkonyi téri ABC melletti átjárót, de lényegében a bolt falát díszíti, és már akkor is több hónapja lehetett ott. Azt hittem, másnak is feltűnik, mást is zavar. De nem. Ez pedig azt is üzenheti, hogy a kijelentéssel egyetért a környék önkormányzati képviselője, maga a város, minden itt indulni akaró jelölt, de még a rendőrség is. Ami azért elég gyalázatos! A szégyen pedig továbbra is közös.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A legszolnokibb költő emlékezete
A Szabadság tér 2. szám alatti ház falán egy olyan nagyszerű szolnokira emlékeztet a lassan tízéves tábla, aki nemcsak költőként, közéleti személyiségként, de a legnehezebb időkben emberként is példát mutatott. És a kommunizmus egyfajta áldozataként fejezte be életét.

A Szoborpark további képei