Maradó puszik

Maradó puszik

- Még egyet! - Futott utánam az óvoda folyosóján. Megfordultam, leguggoltam, és ott folytattuk, ahol fél perce abbahagytuk. Arcra, orra, homlokra puszi és újabb puszik, nem zavartatva, hogy mellettünk sírnak, nevetnek, duzzognak, harcolnak, vagy éppen ugyanígy búcsúzkodnak a többiek. Aztán még az ablakból is dobálta utánam a puszikat apró kezével, én meg azzal hoztam vissza magam a halálból - mint minden reggel -, hogy jó helyen van, vigyáznak rá, okosodik, egy ötévesnek oviban a helye.

- Még egy picit! - Nézett fel nagy barna szemeivel az első padból, de tekintetében már viaskodott a marasztaló könyörgés és az új iránti kíváncsiság. Fölé hajoltam, felemelte a fejét, és miközben félig már a tanító nénit nézte, odatartotta az arcát. Megpusziltam jobbról, ballról, ő is arcomra nyomta puha száját, aztán még a feje búbjára, a két copf közé is nyomhattam egyet a tanterem közepén, a többiektől nem zavartatva. Újra rám nézett, bizonytalanul integetni kezdett. Vagy inkább kifelé terelt? Elindultam, és irigy gyűlölettel néztem Lilla nénire, akinek ekkor átengedtem őt, hogy aztán napközben a legtöbbet vele legyen, és neki jussanak a világot felfedező hatéves legjobb pillanatai.

- Még ne! - Kapta fel a fejét hirtelen a párnájáról. Pedig legalább fél órája túl voltunk a fürdésen, az elmaradhatatlan meséken és a "még csak egyet" ráadáson. Talán már én is bóbiskoltam pár percet, miközben figyeltem, egyenletes-e a szuszogása, mert akkor a legjobb mozgásszínházi táncos módjára, szétfolyó árnyékként kúszhatok ki az ágyából. Az első kísérlettel mindig megbuktam. Nem tehettem mást, visszabújtam, és bár sokszor éjszakára sem fogytak el a dolgaim - miattuk, értük mondogattam fáradtan magamnak -, akkor is, mint minden esete egy hétéves szuszogása és illata tette kerekké a világomat.

- Az osztályig. - Válaszolta, amikor iskolába menet vicceskedve kérdeztem, mégis meddig cipelhetem egy harmadikos táskáját. Aztán a terem előtt elvette, és bár már a barátnőivel csipogott, néha rám pillantott, nyugtázta, hogy még velem van - nélkülem. Ha már a szekrényben minden a helyére került, felkészült a napi küzdelemre, a tanterembe való belépésre, a többi lány szeme láttára végre megkaphattam és viszonozhattam a puszijait.

- Az iskola előtt. - Jelentette be egy nap, hozzátéve az onnantól kezdve magától értetődőt, hogy a negyedikeseket már hol kell várni. És ezután ott álltam esőben, hóban, olvasztó melegben rengeteg szülő, testvér és korábban szabaduló gyerek között. Alig vártam, hogy csapzottan, fáradtan feltűnjön a lépcső tetején, tekintete megtaláljon, és arcán a nap hangulatával elinduljon felém. Ölelés, puszik, aztán kézt a kézbe, és bár még intett ide, intett oda, kezdődhetett a csak nekem szóló, rajta átszűrődő napi történetek mesélése.

- A parkolóban. - Mondta egy tizenegy éves határozottságával. Azaz ne az iskola kapuja előtt álljak meg, hanem a távolabb, ahol kevesebben látják kihagyhatatlan elköszönésünket. Két ülés között előrehajolt, kicsavarodva már csak az egyik arcára tudtam puszit adni. Eleinte viszonozta. Aztán észrevettem, hogy a levegőbe cuppant, végül meg csak a fejét dugja oda, hogy a rituális búcsúzkodás valahogy még meglegyen, és kiszállhasson, hátra se nézve indulni a saját világába.

- Otthon. - Hangzott el vitát nem tűrően, amikor a vacsoraasztalnál az első őszülő tincseimen viccelődtek, én meg panaszkodni kezdtem, mert nemhogy a sulinál nem adhatok, de ott már nem is kapok puszit a hatodikos lányomtól. Aki erre öntudatosan replikázott, hogy persze, hiszen már tizenkét éves. Aztán összeakadt a tekintetünk, megenyhült, és hozzátette, azért szeret, de akkor is inkább otthon intézzük el puszikat, ha aztán elviszem.

- Nem vagyok már kicsi. - Nézett rám villanyoltás előtt az ágyából hatalmas szemeivel. Igyekeztem nem mutatni, mennyire fáj, hogy már nem bújhatok mellé, jó ideje mesét se kell mondanom, és kikopnak a napot záró nagy átölelős puszik is. Egyetlen jó éjt puszi. És ennyi lett a reggeli porcióm is, pedig néhány napja vagy hete - észre se vettem, mikor - még puszik sorával fektethettem és ébreszthettem. Egy tizenhárom évessel már így illik, nyugodjak bele, nyugtatott a párom. Ez a világ rendje.

- Nagy vagyok. - Súgta kicsit sajnálkozva az ajtóban. Gimnazistaként hajtotta oda a fejét, hogy ha nagyon akarok és ez nekem fontos, a hajára még adhassak egy puszit. Ő már nem adott. Nagy? Gyönyörű! Megszokhatatlan, hogy egy nő, aki csinosan, üdén perdül ki reggelente a lakás ajtaján, akit aztán messze a látóhatáromon túl puszival köszöntenek a barátnők, és sejtem, már feltünedeznek körülötte a csókjára vágyó, szememben az életükkel játszó udvarlók.

- Még egyet! - Mondanám minden alkalommal, ha végre legalább egyetlen puszit adhatok. Amikor kis csomagként először a kezembe adták egy esős májusi hajnalon, én meg önkívületben, könnyeimet szipogva beszéltem hozzá, senki nem figyelmeztetett: nem tudok neki annyi puszit adni, hogy egy idő után ne maradjon nálam mégis rengeteg. Nem szóltak, hogy becsüljem meg azokat az első éveket, amikor szinte bármikor adhattam és kaphattam puszikat. Miért nem mondták, hogy az évek és puszik száma ellentétesen változik, miközben az ő világától egyre távolabb lesz az a hely, ahol én, mint az apukája még megpuszilhatom? Tíz éve, amióta talán utoljára szaladt utánam az oviban, csak rakosgatom a neki szánt, maradó puszikat.