Nem bánom, és még csak nem is szeretném senkinek se a szemére vetni, hogy az elmúlt években mekkora divat lett a levendula. Pár évtizeddel ezelőtt talán csak nagyanyáink ismerték a növény jótékony hatásait meg kellemes illatát, de az biztos, hogy főleg az Alföldön ritkán bukkant fel egy-egy tő. Végtelen levendulamezőket Provence-ban láttam először vagy tíz éve, ahol bizony rengeteg olyan fotó született, amelyeken a lila tengerben állunk. Azt hiszem, azóta imádom az illatát, a belőle készült jó minőségű szappant meg egy időben nagy mennyiségben vásároltuk, ha valahol olykor felbukkant. És közben eszembe se jutott, hogy például a tihanyi levendulást már 1980-ban a Pogány madonnában is emlegették. Azaz nem valami ismeretlen vagy külföldről behozott dologról van szó, csupán a lila csoda újbóli felfedezéséről.

Azt hiszem, külföldi és talán tihanyi minták nyomán sokan rájöttek arra, hogy a levendulát nemcsak érezni, de nézni is jó. Főleg, ha nagyobb mennyiségben terít be lila szőnyegként egy-egy területet. Májusban a piros pipacs, a sárgán virágzó repce, később meg a napraforgó táblák tudnak hasonló hatást kelteni. Igaz, a pipacs gyomnövény, tehát ahhoz nemcsak szerencse, de egy kis trehányság is kell, hogy hatalmas területeket hódítson meg. A repce és a napraforgó meg haszonnövényként évről-évre máshová kerül, tehát ezekre nehéz állandóan felkereshető látványosságot építeni. A levendula viszont évelő bokor, amely gondos kezek között éveken keresztül ugyanoda csábíthatja a látvány és az illat kedvelőit. Immár Szolnok határában is.

A közösségi oldalaknak köszönhetően már hetek óta tudtuk, hogy megnyílt a Milléri levendulakert, tehát csak alkalom kellett a megkereséséhez. A nagykörűi éjszakai piacra indultunk, amikor az áldatlan állapotban lévő úton lassan haladva, nagyjából két kilométerre Szolnoktól feltűnt a lila zászló, aztán meg a lilában úszó kert. A tulajdonképpen már Besenyszöghöz tartozó zártkertekben, a főút mellett található három egykori hobbin ez a levendulás. Ha már elérték az új M4-est, akkor vagy túlszaladtak rajta, vagy a július 5-ei „aratás” után járnak arra, ezért nem vették észre. Pedig kár kihagyni.

Mert legalább akkor élmény a 2200 tő között állni, érezni a tömény levendulaillatot és hallgatni a virágokon szorgoskodó méheket, mint akár Provence-ban, akár Tihanyban. Főleg, hogy itt a hobbikertek múltját elhomályosító igényesség veszi körül a növényeket, szinte minden sorban vagy sor végén találni valami apró ötletet, kedvességet. Ha nem éreztem volna illetlenségnek, legszívesebben befeküdtem volna a tövek közé, és kizárva a világot, az apró rovarok zaját hallgatva, mélyeket lélegezve bámultam volna az eget. Persze nem lepődnék meg, ha a Milléri levendulakertben, amely láthatóan nemcsak pár hétig szeretné vonzani a látogatókat, előbb-utóbb ilyen felhőbámuló program is lenne.

Egy szatyor levendulával távoztunk. Először el se tudtam képzelni, mit csinálunk egy kisebb „kazal” lila virággal. Azóta persze – nem rajtam múlott – levendula illatozik a konyhában, az előszobában, a hálóban és itt, az íróasztalom mellett is. Ezekkel pedig tényleg beszökött a lakásunkba a nyár. Köszönhetően a Milléri levendulakertnek, amely lehet, hogy csak egy órás program, de hogy közben több hónapos élmény, abban már biztos vagyok. Ezért csak azt mondhatom, milyen jó, hogy vannak emberek, akiknek nemcsak álmaik vannak, hanem azokból születő, megvalósuló ötleteik is. Amelyek aztán nemcsak neki okoznak örömet.