Nem tudom, mikor és hogyan fedeztem fel a szolnoki piaccsarnokban, az Ady Endre út felőli oldalon, a középső bejárat utáni első sarkon működő Vecsési savanyúságost, így azt kell mondanom, hogy számomra a létezése egy öröktől való tény és állandó. Miként tényként kezelem azt is, hogy a hűtőnkben évszaktól függetlenül mindig lenni kell az apró, csemege uborkájukból és a káposztával töltött almapaprikájukból, sőt – nem miattam – a céklájukból is, ha pedig ezek kifogynak, akkor irány a piac. Nem olyan bonyolult dolog ez. Sőt inkább azt mondanám, ha az ember felfedez valami jót, és abban nem csalódik, akkor azt őrizze, mint egy kincset, hisz mégiscsak ilyen apróságokból áll össze a nagy egész. Aminek fontos részei az asztali örömök.

A fával burkolt, dekoratív kis állandó standon általában két – számomra – nagymama-szerű, és ettől nemcsak szimpatikus, de különösen megbízható hölgy szokott kiszolgálni. Olyanok, hogy egy ideig simán el tudtam róluk képzelni, hogy amikor nem velem foglalkoznak, akkor ott a standon, vagy zárás után odahaza reszelik a káposztát, töltik a paprikát, savanyítják az uborkát. Ma már persze tudom, hogy mindaz, amit árulnak, egy vecsési vállalkozás kínálata. Nagyjából félszáz, különféle savanyúság. Olyan növényekből, amelyek többségében bármelyik hazai kertben megteremnének. Csak hát azért a kétheti befőttes üvegnyi uborkáért, almapaprikáért, néha csalamádéért és egyéb csodáért én biztos, hogy nem veszek kertet, és nem nyitok házi konzervüzemet. Inkább megfizetem, hogy más neveli, leszedi, elkészíti, kiszereli, elhozza és eladja nekem.

Sőt, az árban még azt is hajlandó vagyok megfizetni, hogy nekem ez a kis „ékszerdoboz” egy kiállítóhely is egyben. Ami beindítja a fantáziámat. Mert nézem a savanyított kisdinnyéket, és beugrik nagymamám, aki imádta ezt, én meg a mai napig nem értem, hogy lehet ilyesmit a dinnyével elkövetni, de várom a pillanatot, amikor bátorságot gyűjtök és megvilágosodok. Vagy ott vannak a különféle paprikák, amelyek teljesen összezavarják a látásomat, mert nézem őket, és már ott rotyog mellettük a tepsiben a friss hurka, kolbász. És jaj, az uborkák, hát nem a nyári fesztiválok szabadtéri Laci-konyháit idézik? A zöldség egészséges és nem hizlal. Ha nem teszünk melléjük semmi mást. De az meg milyen?

Tényleg igaz, hogy ha egy várost meg akarsz ismerni, akkor menj el a piacára. És bár a szolnoki piacon, ezen a helyen vecsési savanyúságokat árulnak, a magam részéről bárkinek szívesen megmutatom helyi különlegességként. Hiszen ez az egy savanyúság szaküzletünk van. Ahol persze árulnak tésztát, meg gyümölcslét, és ki tudja, még mi mindent, meg tudom, hogy vannak, akik a piac másik végében lévő vödrös-hordós savanyúságosra esküsznek, ami egy másik kategória. Ám ez a pici boltocska, azzal a pár tucat különlegességével, „terített” pultjaival – még zárás előtt is egy órával – kiszolgálásával valami egészen különleges. Legalábbis nekem. Mert itt és most ez így az enyém, az életem része. De hajlandó vagyok osztozni. Egészségünkre!