Kávéház sirató

Néhányszor már leírtam, tehát csak megerősíteni tudom, hogy egy magára valamit is adó város értelmezhetetlen normális kávézók nélkül. A kávéházak látogatása nem a milliomosok sportja, nem úri passzió, hanem a magyar hagyomány része, kulturált találkozóhely, szórakozóhely, sőt kultúra közvetítő. Pont. Ezen nem vitatkozom.

Nem kívánok vitát nyitni arról sem, hogy az Aba-Novák Kulturális Központ sarkán eddig üzemelt kávézó a város legjobb ilyen jellegű vendéglátóipari egysége. Jó helyen van. Belül nem szűk és sötét, hanem átlátható és világos. A személyzet kedves, szerethető, ért ahhoz, amit csinál. A kínálat egyedi és különleges, olyan, amit máshol a városban nem lehet kapni. És mindezek tetejében, az elmúlt szűk két esztendőben az a hely Szolnok része lett. Aminek bezárása a város egy részének lerombolásával egyenértékű.

Én egy iszonyatosan konzervatív ember vagyok. Irigylem az angolokat, akik évtizedek óta járnak ugyanabba a pub-ba, és van olyan kocsmájuk, ami már háromszáz évvel ezelőtt is kocsma volt. Vannak dolgok, amiket ha egyszer megszokok és megszeretek, azokon nem akarok változtatni. Tehát számomra elfogadhatatlan, hogy a Frei csak úgy bezár, és ma nem mehetek oda a kedvenc sárgadinnyés forró csokimra vagy a nápolyi habos kávémra.

Frei Tamás engem egyszer már becsapott. Még valamikor a kilencvenes évek elején, amikor új utat kereső riporteri karrierje elején azt nyilatkozta egy lapban, hogy majd megmutatja, miként is kell ezt a szakmát igazán művelni, és olyan sztorikat hoz majd, úgy utána jár mindennek, hogy el leszünk ájulva. Pillanatok alatt kiderült, hogy szórakoztató filmként értelmezi a riportot, amikről pedig anyagot csinált, az a csillogó felszín vicces kapargatása. Ennyi. Nem vetem meg érte, csak rögzítem, hogy nem ezt vártam az egykor lángoló fiatal riportertől.

És most Frei Tamás másodjára is átvág? Elhitettem neki, hogy a hazai kávékultúra felkent pápája, aki elhozza nekünk az igazi kávékat, újrateremti a veszni látszó kávéházi kultúrát. Megbocsájtottam neki a riportokat, a könyvet. És erre tessék!

Elfogadom, hogy egy kávézó az üzlet. A befektetett pénz és a megtermelt haszon mozgatja. Ugyanakkor nem tudom elhinni, hogy a szolnoki Café Frei ebből a szempontból sikertelen lett volna. Vagyis csak akkor, ha minden érintett elképzelt magának egy nagyon-nagyon kellemes profitot, és most azt mondja, nem enged az álmaiból. A vendégekre meg, akik szerették a helyet, odahordtak nem kevés pénzt, magasról tesznek. Mondván, ilyen az üzleti világ.

Nagyon szeretném, ha azok az emberek, akik tavaly tavasszal kamerák előtt mosolyogva nyitották újra a kávéházat, most ugyanoda leülnének, és elmagyaráznák az egykori vendégeknek, hogy kudarcként élik-e meg a kávézó bezárását, van-e részük a kudarcban, és mit tettek azért, hogy ez ne történjen meg. Csak úgy a hecc kedvéért!

Lehet, hogy meggyőzhető vagyok a piszkos anyagiak okozta kudarcról, de elfogadni soha nem fogom. Mert siratom a kedvenc kávézómat, siratom Szolnok egy részét.