Szolnoki túrák (1.): Az ötödik Zagyva-hídig

(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. április 21-én jelent meg először)

Sokfelé megfordultam már az országban és a világban, de mindig rá kell döbbennem, hogy Szolnokon és a környékén is találhatok olyan helyeket, ahol még életemben nem jártam. Ráadásul egy kis nyitottsággal ezek is lehetnek annyira érdekesek és szépek, mint amikért órákat és több száz kilométereket utazunk. Nemrég jutott eszembe, hogy eddig például soha sem gyalogoltam a Zagyva árterében, a torkolattól számolt ötödik hídról pedig maximum hallottam, de még nem láttam. Húsvét előtt úgy döntöttem, Szolnokon kirándulok, a város környékét fedezem fel.

A Zagyva és a Tisza torkolatától indulva még az ártérben is a belvárosban érezheti magát az ember. A nagyjából ötvenéves első Zagyva-híd - ami pár éve Nyáry Lőrinc várkapitány nevét viseli - alatt átbújva, a folyó utolsó nagy kanyarulatánál azonban már olyan kezd lenni a hely, mintha egy falu szélén sétálnánk. Ugyan még lehallatszik a város zaja, de a sárga pitypangszőnyeg, az éledező füzek, a már hallhatóan haladó Zagyva, a Művésztelep és a vártemplom tornya valamit megmagyaráz, miért is szerették a környéket a festők.

A körülbelül negyvenéves gyaloghíd után, a kiszélesedő ártér akár egy városi közpark is lehetne. Hatalmas zöld terület, amit azonban csak a kutyasétáltatók és a horgászok használnak. Nem is értem, miért. Egyik oldalról a néhai Kun Béla körúti tízemeletesek, a másikról viszont ártéri erdő néz a folyóra. A gyaloghídtól nem messze, a bal parton egy kis "patak?"(?) torkolata, ami nekem a Zagyva eredeti ágát, a későbbi Pityót idézi.

A Zagyva harmadik hídja - a Kaposvári Gyula-híd - után alig változik a kép, viszont a fák törzsén jól láthatóak a legutóbbi áradások magassági nyomai. Szolnokot a nemrég felújított, ezért nagyon jó állapotban lévő, szinte folyamatosan használt vasúti híd alatt hagyhatjuk el. Ami után egy darabig kicsit ugyan lehangoló a kép a fák hiánya miatt, így itt leginkább hátrafordulni érdemes, hogy mindig más szögből láthassuk a várost. Persze, ne legyünk igazságtalanok! Az érthetetlen funkciójú vasbeton tereptárgyak mellett itt találjuk a Zagyva egyik utolsó zúgóját, ami olyan zajjal engedi át a folyót, hogy már messze elnyomja a város hangjait.

Pár száz méterrel feljebb, nagyjából a Széchenyi-parkerdő szélével egyvonalban aztán elfogynak a kutyások és a horgászok, és igazi ártéri erdő mellett vezet az út. Itt már tényleg a fák susogása dominál, fácán és számomra beazonosíthatatlan madarak rikácsolása, éneklése hallatszik. Nem sokkal később pedig nagy kanyart vesz a gát, messzebb kerülünk a folyótól, majd egy hatalmas ártéri mező mögött, a még lombosodó fák között feltűnik a Zagyva ötödik hídja, amiért tulajdonképpen útnak indultam.

A hídhoz zöld, azaz helyi jelentőségű turistaút is vezet. Az ártérben odáig kanyargó út azonban egy tipikus, régi, alföldi mellékút benyomását kelti, romos betonútkorlátokkal, a híd előtt nehézgépek által szétnyomott macskakő burkolattal. Maga a híd leginkább a vasúti hídra emlékeztet íves szerkezetével, szélessége maximum egy autó átengedését teszi lehetővé. Túlzás lenne azt mondani, hogy jó állapotban van, hiszen több rajta a rozsda, mint a festék, és a közművezetékek is eléggé kilátszanak, viszont a célnak és a forgalomnak így is pontosan megfelel. Két oldaláról, mint valami kilátóról hosszan bámulhatjuk az alattunk cammogó, szinte átlátszó folyót, illetve a szerintem hegyvidéki rengetegekkel vetekedő ártéri erdőt.

A híd túloldalán, pár perces sétával érhető el a Zagyva bal parti gátja, amire felkapaszkodva megérthetjük, milyen is a költők által megénekelt széles, alföldi rónaság. Ahol nagyjából úgy láthatunk el a végtelenben, mint a tengeri népek a hajójukon ülve.

Innen már visszafelé indultam. Egyik oldalon a Holt-Zagyvát - a folyó torkolat előtti utolsó morotváját - érintettem, másik oldalon pedig hatalmas jegenyeerdő mellett haladtam el. A délutáni túra során itt éreztem igazán egyedül magam. És olyan csend vett körül, amilyet városi ember füle ritkán tapasztalhat. A gáton kényelmesen ballagva, lassan bontakozott ki előttem újra a város. Előbb a legmagasabb toronyházak, majd a víztornyok, aztán az alacsonyabb épületek is feltűntek a Zagyva két oldalán. Vessenek meg érte: ez nekem szép!

A Tallinn városrész tövében, a vasúti töltésnél értem vissza Szolnokra. És bár tábla figyelmeztetett, tilos felmenni a vasúti hídra, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy olyan helyen járjak gyalog, ahol még soha. Kis túlzással, a híd gyalogjáróján átkelve tettem fel a koronát a Szolnok környéki túrámra, amit azért éreztem a lábamban, a szél által kifújt arcomon, és valahol belül. Mert szép és szerethető volt.