[arcOk]

Vendégtanár bringával

2019. október 02.

Dr. Diana Senechal a Varga Katalin Gimnázium amerikai vendégtanára, aki ott van szinte minden szolnoki kulturális rendezvényen, szolnoki szerzőket fordít angolra, és imád a Zagyva mentén (is) kerékpározni. A sok nyelven beszélő irodalmár-filozófussal magyarul beszélgettünk.

- Miért éppen Szolnok?

- Egy isztambuli vendégtanársággal kezdődött. Bár korábban Kirgizisztánban is tanítottam, de Isztambul volt az első hely, ahol hagyományos iskolában oktathattam irodalmat és filozófiát, miközben a második könyvemen is dolgoztam. Onnan hazafelé álltam meg Magyarországon, ugyanis a dédnagypapám 1890-ben vagy ?91-ben innen került a családjával New Yorkba. Elvarázsolt a Zemplén, és az ország. Úgy gondoltam, ha már ennyire tetszett a vendégtanárság és elvarázsolt Magyarország, akkor megpróbálok itt tanítási lehetőséget találni. Jelentkeztem a Central Europe Teaching Programra, és amikor kiderült, hogy a Szolnokon tanító Emily Handler babát vár, megkérdezték, jönnék-e a helyére. Először 2017 szeptemberében jártam Szolnokon, majd október végén ideköltöztem, és novemberben elkezdtem tanítani a Varga Katalin Gimnáziumban.

- Mi volt az első benyomása a városról?

- Szolnok egy különlegesen szép város, amit sok helyi el sem akar hinni. Nekem tényleg nagyon tetszik a régi és az új találkozása, a sok érdekes utca és épület, meg az, hogy egyik pillanatban még egy városban vagyok, a másikban pedig kint a természetben.

- Mennyit tudott rólunk, magyarokról és Magyarországról mielőtt idejött?

- Hogy egy pici ország Európában, ami valamikor sokkal nagyobb volt. Tudtam valamennyit a történelméről, a Monarchiáról és a kommunizmusról, mivel éltem Moszkvában is.

- Említette, hogy a dédnagypapája Magyarországról származik. Ezzel mikor szembesült?

- Édesapám és édesanyám matematikus professzorok, a húgommal együtt világi nevelésben nőttünk fel, nem volt téma a vallásunk vagy a származásunk. Engem is csak nagyjából hét éve foglalkoztat. Mielőtt idejöttem, New Yorkban tanítottam egy színvonalas középiskolában, ahol volt egy magyar származású tanítványom, akinek a családja holokauszt túlélő volt, az apukája pedig kántor. Hallottam az egyik hangfelvételét, és részben ennek a hatására kezdtem héberül tanulni, zsinagógákba járni, ezzel foglalkozni, és érdeklődni a felmenőim iránt, akik között ott volt a dédnagypapa a hét testvérével. Közülük az egyik egyébként különböző rugókat és rugós szerkezeteket talált fel.

- Két éve él közöttünk, tényleg egyre jobban beszél magyarul, ugyanakkor más nyelveket is említett, amiken tud. Hány nyelven beszél, ért vagy olvas?

- Az első idegen nyelvem a portugál volt, mert gyerekkoromban éltünk Brazíliában, igaz, már nem sok mindenre emlékszem. Tanultam latinul és ógörögül, a Yale Egyetemen pedig orosz irodalom volt a főszakom, amit kicsit megalapozott, hogy a szüleimmel Moszkvában is éltem még a szocializmus idején. Aztán a doktori iskolán, szintén a Yale-en, a spanyol irodalom volt a minor szakom, Lorca és Cortázar ma is a kedvenc íróim közé tartozik. Még ott fordítottam Tomas Venclova litván költő munkáit, úgyhogy azon a nyelven is olvasok. Ja, és hollandul is beszélek egy kicsit, mert a szüleimmel ott is éltem, illetve franciául, amit pedig tanultam.

- Ennyi nyelv után a magyar tényleg olyan nehéz?

- Mindenki azt mondja, hogy a magyar egy különösen nehéz nyelv, hiszen a logikája nem hasonlít egyetlen nagy nyelvéhez sem. Elsőre nekem is így tűnt, és tudom, tavaly ilyenkor még nem beszélgethettünk volna így. Aztán, ha az ember benne van, tanulja, gyakorolja, akkor rájön a logikájára, azaz idővel egyre könnyebbé válik.

- Milyen módszerrel tanult magyarul? Járt tanárhoz?

- Nem. Magamtól próbáltam megszerezni az alapokat, aztán igyekeztem minél többet olvasni, és magyarok között lenni, és hallgatni a beszélgetéseiket. Amikor idejöttem, az iskolában mondták, hogy lesznek értekezletek, de nem menjek, mert magyarul fognak beszélni, Mire mondtam, hogy annál inkább megyek, mert hallani akarom. Amikor megérkeztem, sok mindent kézzel-lábbal kellett elmondani, de sikerült. Például a szomszédasszonyommal is megértettük egymást, akire olykor rá kellett bíznom a macskáimat.

- Van kedvenc magyar szava?

- A mennydörgés. Ja, és a bringa.

- Nekem úgy tűnik, mindenhová bringával megy?

- Imádok kerékpározni. Amikor megérkeztem Szolnokra, az első utam egy kerékpárboltba vezetett. Nagyon élvezem, hogy itt mindenhová el lehet jutni biciklivel. De voltam már kerékpárral Szegeden, többször visszamentem a Zemplénbe, nemrég pedig Jászberénybe tekertem el.

- Ezek szerint nemcsak Szolnokot ismeri, hanem járja az országot.

- Hát persze. Szegedet nagyon szeretem, már legalább ötször voltam. De jártam már Veszprémben, Esztergomban, és nemrég egy koncert miatt Békésre is elmentem.

- Amellett, hogy tanít a Vargában, elkezdett magyar szerzőket is fordítani.

- Jenei Gyula kollégám versei teljesen magukkal ragadtak. Elkezdtem őket olvasni, és azt éreztem, hogy különösen szépek, fontosak, és szinte benne vagyok a versekben. Úgyhogy lefordítottam tizenegy verset, amiből öt már megjelent a Literary Matters című folyóiratban, illetve Fekete Mariann egy könyvajánlóját, amiben Markó Béla haiku versei vannak, amiket szintén átültettem angolra, megőrizve a haiku szabályait. De fordítottam már Zelk Zoltánt, illetve más műveket is, amik előbb-utóbb megjelennek amerikai folyóiratokban.

- Hogy jut ezek mellett ideje a szolnoki kulturális életre. Az az érzésem, hogy az Ön jelenléte nélkül szinte semmi sem történik a városban?

- Nagyon élvezem, hogy ennyire színes és izgalmas a város múltja és irodalmi élete. Nagyon szeretek előadásokra, kiállításokra vagy a Tisza moziba vetítésekre járni. De persze, nincs mindenre időm.

- Lassan két éve köztünk él. Milyennek lát minket, magyarokat?

- Általánosítani mindig hiba. Nem sokat éltem még itt, de nekem úgy tűnik, a magyar ember nagyon szereti az igazat, azt mondja, amit gondol, világosan fogalmaz. Vannak különbségek Amerikához képest. A magyarokban van egy nagy adag, a történelmi tapasztalatokból táplálkozó pesszimizmus, míg az amerikaiakra inkább a történelmietlen optimizmus a jellemző. Ott sokszor elfelejtik a történelmet, itt viszont nagyon jól megtanítják a múltat. Magyarországon része az életnek a történelem. Az USA-ban minden új ötletért lelkesednek, az élet olyan, mint egy nagy reklám, ami miatt látszólag mindig boldogok. Itt nem. Ott hajszolják a népszerűséget, míg itt inkább a minőség fontos. Ott, ha egy eseményen nincs teltház, akkor azt mondják, nem sikerült, megbukott. Magyarországon néhány ember jelenlétében is lehet sikeres egy program, mert nem a létszám, hanem a minőség számít. Sok szín és szempont van.

- És Szolnokot milyennek látja két év után? Van kedvenc helye?

- Hát persze. A gyaloghíd környékét a zsinagógával, a kerékpárboltommal nagyon szeretem. Vagy a folyópartokat. Imádok a Zagyva mellett kerékpározni. Szolnok egy kellemes, nem zsúfolt, élhető város.

- És meddig marad közöttünk?

- A szüleim elég idősek, ami befolyásolhatja a döntésemet. Éves szerződésem van, de még legalább öt évig szeretnék maradni. Ám azt sem tartom kizártnak, hogy örökre szolnoki legyek, végleg itt maradjak.

(Az első kép kivételével a fotók forrása https://dianasenechal.wordpress.com/)

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Az örök Tisza
Egy nagyjából ugyanilyen a fotót ma is el tudnánk készíteni, ha az öt autót eltüntetnénk erről a képeslapról. Aminek a fotózási dátumát egyébként éppen az autók miatt a hatvanas évek közepére tenném. Szóval Hotel Tisza egykor és ma (is).

Az Album további képei
 

AKB

Szomorú padok
Szerintem senki sem tudja, hány pad lehet Szolnok közterületein. Így arról se lehet pontos információ senkinél, hogy a kihelyezett padok közül jelenleg hány alkalmatlan arra, amire szánták. Arról meg pláne, mi lesz a sorsuk. Meddig hirdetik a nemtörődömséget, a gazdátlanságot? Avagy mikor jut valakinek az eszébe, hogy felújítsa ezeket a szomorú, feladatukra alkalmatlan padokat.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Konstantin püspök a magasban
Szolnok legrégebbi, valós személyről mintázott szobra Schuster Konstantin püspök portréja, amely a róla elnevezett és a Baross utca sarkán álló iskolaépület emeleti fülkéjében látható. A XX. századi magyar történelem ismeretében talán meg se lepődünk azon, hogy körülbelül negyven éven keresztül nem volt a helyén a szobor. Szerencsére Kaposvári Gyula megmentette.

A Szoborpark további képei