[arcOk]

Lélekközelben

2022. február 17.

A Tiszavirág-hídnál lévő falfestményen egy hétig dolgozott a diákjaival. A Szifonban a tanítványainak eddig tíz kiállítása volt, de szervezett már tárlatot rajztanár kollégáinak és autista gyerekeknek is. A Béres-díj Szolnok Kultúrájáért idei kitüntetettjével, Tóthné Páncsics Edinával beszélgettünk.

- Elképesztő mennyiségű alkotás között ülünk a Széchenyi-lakótelepen, a Zöld házban, amelynek az emeletén található a Vizu Alapfokú Művészeti Iskola. Mindent elraknak?

- Huszonkét éve tanítok itt, bár azóta sok nevünk volt, sok helyhez tartoztunk, de ettől függetlenül minden tanítványomnak elteszem a munkáit. És bármelyik rajzot elővehetem, meg tudom mondani nemcsak azt, hogy ki készítette, de azt is, mikor és milyen alkalomra.

- Rajztanárnak készült?

- Nem akartam tanár lenni, bár azt sem tudom, hogy mi is akartam lenni. Tizenhét évig röplabdáztam, azt gondoltam, talán majd azzal kezdek valamit, hiszen az apukám is sportoló volt, a jászberényi Lehelben focizott. Nem ment rosszul a röpi, a szüleim azonban jelezték, hogy azért egy diploma jó lenne. Ezért jelentkeztem a tanítóképzőbe. Persze nem Jászberénybe, mert ott mindenkit ismertem, a szomszédunk is a főiskolán tanított. Esztergomban végeztem, édesanyám pedig azonnal talált egy álláshirdetést, Zagyvarékason tanítót kerestek, így 1994-ben ott kezdtem dolgozni. De éreztem, hogy az nekem valahogy kevés, valami más dolgom is van a világban.

- A rajztanítás?

- Nem volt egyértelmű. Munka mellett jelentkeztem Nyíregyházára drámapedagógus, Kaposvárra pedig rajztanár szakra, végül az utóbbi jött össze. Amikor lediplomáztam, Szávai István éppen tanárokat keresett ide, az alapfokú művészeti iskolába, ahol 2000 óta tanítok. Én Pistától tanultam mindent. Például, hogy milyen egy jó alkotótábor vagy egy jó feladat. Minden olyasmit tőle lestem el, amit amúgy sehol se tanítanak.

- Azt mondja, 22 éve tanít itt, miközben én a Kerótól a Közgén át a Magiszterig, sok intézményhez tudnám kötni.

- Jelenleg a Széchenyi István Gimnázium tanára vagyok, ahol jövőre indul a művészeti szakképzés. Előtte nagyon sok helyen dolgoztam vagy tartottam órákat. A délutánjaimat viszont 22 éve tényleg ebben a művészeti iskolában töltöm.

- A sok megismert iskola és kolléga inspirálta a rajztanárok kiállítását?

- Valóban sok tanárral vagyok kapcsolatban. A Magyar Rajztanárok Egyesületének lapjába is rendszeresen írok, mivel a kollégáknak is segíteni szeretnék, hiszen azzal az általuk tanított gyerekeknek is segíthetek. Nagyon fontos, hogy már az alsósok is találkozzanak a vizuális kultúrával, és ez ne feltétlenül csak egy alma vagy a nyári élmények lerajzolásában, esetleg egy portréban merüljön ki. A Téli szüretet, a rajztanárok kiállítását tavaly decemberben rendeztük először, és nagy örömmel töltött el, hogy milyen sokan eljöttek a megnyitójára.

- A rajztanár rajzot tanító tanár vagy művész, aki tanár?

- A rajztanár és a művész két külön dolog, és nem is biztos, hogy találkozik a kettő. A művészetoktatásban például nem is jelenik meg a pedagógia. Én sem művész vagyok, hanem rajztanár, pedagógus. Mert engem jobban érdekel a gyerekekkel való foglalkozás, hogy miként lehet belőlük a legtöbbet kihozni, és ehhez nem magamat kell előtérbe helyezni.

- Az alkotás vagy a gyerekek a fontosabbak?

- Persze, hogy a gyerekek. Mert azt akarom, hogy az emberek lássák, milyen értékesek a gyerekek. Annyit beszélnek arról, hogy a mai generáció negatív, pedig csak a többség nem érti a nyelvüket. Nekem az a feladatom, hogy irányítsam őket, hogy a csapat kohéziója során megtalálják a saját helyüket, és ezzel is segítsem a felnőtté válásukat. Szávai Pista hitvallása volt, és én is azt vallom, hogy a mi dolgunk lélekközelben lenni. Amikor nevezünk egy pályázatra, nem csak versenyeztetjük a gyerekeket, hanem építjük az önbizalmukat, hogy higgyenek magukban. De, ha problémájuk van, rám akkor is számíthatnak, meghallgatom őket. Sokszor többet is tudok róluk, mint a szüleik. Mert megtalálom a kaput, amin keresztül megnyílnak, és nagyon hálásak tudnak lenni ezért. Bármikor örömmel beszélgetek a diákjaimmal. Ez itt egy délutáni iskola, ami hivatalosan 3-6-ig működik, de nem akkor kezdünk, és nem akkor zárunk. Mert sokkal fontosabb, hogy a gyerekek nálunk időt is kapnak. Jöhetnek korábban, én itt vagyok. De nálam a rajzóra is ilyen. A tanmenet sem érdekel, ha valami fontosat kell megbeszélnünk.

- És, ha valaki fakezű, nincs készsége a rajzhoz?

- Akkor is befogadom, mert mindenkinek lehet olyan feladatot találni, ami a képességeihez passzol. Ezerféle technikával dolgozunk, amelyek között találunk olyat, amiben örömét leli vagy akár még sikeres is lehet valaki. A lényeg az, hogy a nyisd meg gyereket. Tudom, hogy először mindenkinek egy kicsit furcsa vagyok, vagy arra gondolnak, minden rendben van-e nálam. A gyerekek eleinte rám csodálkoznak, mert a szokottól eltérő, más hangot ütök meg. Aztán általában valami átfordul, és utána már minden rendben van, és máris mehetünk például iskolát vagy falat festeni.

- Miért fontos iskolákat kidekorálni?

- Mert nincs rosszabb, mint az unalmas, érdektelen környezet. Pláne egy iskolában. A Keróban nemcsak falakat, de székeket is festettünk. Ehhez persze nemcsak az kell, hogy a gyerekek higgyenek bennem, hanem az intézmény, az iskolavezetés is. El kell hinniük, hogy meg tudjuk csinálni, ráadásul jó is lesz.

- Nagyon sok projektje ma már nem iskolákban zajlik, mert kiviszi az alkotó gyerekeket a városba. Imádtam a Tiszaparti sétányon az egynapos kiállítást 2021 kora nyarán. De talán a legtöbben Tiszavirág-híd lábánál lévő falfestményeket ismerik.

- Ezek még a Magiszteres éveimhez kötődnek, ahol 8 évig tanítottam. És, hát mit szépítsük, nem volt túl jó híre az iskolának, mert azt gondolták, hogy oda olyan fura, művészkedős srácok járnak. Én meg be akartam bizonyítani, hogy ott is fantasztikusak a gyerekek. Az osztályom is tele volt okos, szépen beszélő és szellemileg topon lévő gyerekekkel, hiszen a képzőművészethez, az alkotáshoz nemcsak kéz kell, hanem agy is. A jó művész az ugyanis sok mindent tud, gondolkodik és reflektál, amikor alkot. Lovas Attila, a KÖTIVIZIG igazgatója 2017-ben kérte fel a Magisztert a partfal dekorálására, én meg lecsaptam a lehetőségre az osztályommal. Hónapokig készültünk rá, Kósa Károlytól és Bojtos Gábortól kértünk tanácsot, hogy kik kerüljenek a falra, rengeteget ötleteltünk, terveztünk. Aztán egy hétig dolgoztunk a huszonhat gyerekkel a híd lábánál, ami valahogy utat nyitott előttünk. Hittünk magunkban, és közben mások is kezdték elhinni, hogy jó, amit csinálunk. Így jöttek aztán a Művésztelepen a bemutatkozások, a Szifonban a kiállítások, de dolgoztunk a rendőrség megkeresésére is, készítettünk egyedi képeslapokat, vagy éppen autista gyerekekkel közösen egy gangon rendeztünk kiállítást. Nagyon komoly portfóliót tudunk ma már megmutatni, ha jön egy felkérés.

- Azért nem lehet olcsó mulatság, ami itt, az iskolában folyik, se az, amiket a tereken vagy egy-egy kiállításon látunk. A pénz nem akadály?

- Ha valami nagyon kell, és éppen nincs rá pénz, akkor megveszem én. De mostanában szerencsés helyzetben vagyunk, mert a szolnoki tankerület, akikhez tartozunk, mindent megvett, ami szükséges a működésünkhöz. A nagy falfelületek festését pedig mindig úgy vállaljuk, hogy ami anyag megmarad, azt hadd hozzuk el az iskolába, hisz mindent fel tudunk használni valamire. Szóval, ha más nincs, akkor maradékokból dolgozunk.

- Kosztolányi írta, hogy az újságíró onnantól, hogy kinyitja a szemét, amíg el nem alszik, újságíró. Úgy érzem, ez tanárként Önre is igaz. Nem csak munkaidőben pedagógus.

- Ahogy végzek a gimiben, jövök ide, és addig vagyok itt, amíg kell. Az csak egy felirat, hogy délután 3-tól 6-ig működünk. De ez nemcsak egy-egy napra vonatkozik. Akkor sem engedjük el egymás kezét, ha végeznek a gyerekek. Van például egy ma már harmincas éveiben járó csapat, akikkel ugyanúgy nyári táborozunk, mint amikor diákok voltak. Rengeteg egykori tanítvány visszajár, megkeres, olyankor hosszasan elbeszélgetünk, sőt olyan is akad, aki ma már gyakorló kollégám. Engem ezek a meg nem szűnő kapcsolatok tesznek boldoggá.

- És a kitüntetések, az elismerések? A Pro Talento-, a Rotary- és most a Béres-díj mennyire fontosak?

- Jólesnek, örülök nekik, büszkeséggel töltenek el. Leginkább azért, mert azt mutatják, hogy észrevették, miket csinálunk, és talán másoknak is fontos mindaz, amit a gyerekekkel létrehozunk.

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Miért e kép?
Hol járunk? Szolnokiként könnyű válaszolni, de ez a lap nem az itt élőknek készülhetett. Mi az, ami ma már hiányozna egy ilyen beállítású fotóról? Nem a fák mögött megbújó, régi színházi tömbre gondolok. És, ha már kérdések. Miért gondolta valaki, hogy ez a tízemeletes vigye Szolnok hírét?

Az Album további képei
 

AKB

Apró pusztulás
A két egymásmellé rakott kép nagyjából egy év különbséggel készült a Magyar Rádió egykori szolnoki stúdiójának a Kolozsvári úti udvaráról. A bal oldali képen még viszonylag jó állapotban van az oroszlános kút, a jobb oldalin már csak a csonkja látható. Úgyhogy elmondhatjuk, ismét szegényebbek lettünk valamivel. Pontosabban egy olyan díszkúttal, ami 1952-ben még a Kossuth téri 1-es számú irodaház udvarán állt. A hetvenedik születésnapját nem élhette meg.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Titokzatos Galaxis
Valószínűleg Szolnok egyik legismertebb köztéri alkotása a vasútállomás főbejárata előtt lévő, szökőkútba állított fémszerkezet. Ami bár a rendszerváltás előtt is több szolnoki könyvbe belekerült, sem a címében, sem az alkotójában, sem felállítása dátumában nem lehetünk biztosak.

A Szoborpark további képei