Úgy tűnt, aki nyáron Horvátországba indult, annak nem Zágráb volt az úti célja. Így a Szolnoktól alig négyórányira lévő horvát fővárosban még annyira sem hemzsegtek a turisták, mint a korábbiakhoz képes kiürült Budapesten. Ezt nemcsak az támasztotta alá, hogy sehol sem volt tömeg, de az is, hogy alig lehetett Zágrábban külföldi rendszámú autót látni. Pedig ez a küllemében és hangulatában is az egykori Monarchia és Jugoszlávia „határán” maradt város is megér egy hosszabb megállót. Szolnokiként például azért is, mert Zágráb főpályaudvarát ugyanaz a Pfaff Ferenc tervezte, aki 1907-ben a miénket, amit ugye 1944-ben súlyos bombatámadás ért, és 1975-re épült új a helyére. A zágrábi viszont megvan, működik, és szerintem hasonlóan nézhetne ki ma a Baross utca végi állomásunk. Bár azon csodálkoznék, ha nálunk is kápolna nyílna a peronról.

Zágrábot és környékét tavaly év végén komoly földrengés rázta meg, ami után még Szolnokról is indult segélyszállítmány Horvátországba. Azonban talán eszembe se jutott volna a katasztrófa, ha nyolc hónappal később nem lehetne még mindig a nyomait látni Zágráb utcáin. A legismertebb és a legtöbbet fényképezett talán a „csigás ház”, amelynek tűzfala félig eltűnt a földrengésben. Az európai ügyek minisztériumával szemben álló ház még augusztus végén is úgy állt, mint a földrengés utáni napon: a körülötte lévő utcák félig lezárva a törmelék miatt, a fürdőszoba belsejét kívülről is látni. De nem ez az egyetlen nyom. Fotóztam például olyan házat, amelynek legfelső emeletét egy óriási heveder tartotta, miközben a lentebbi szinteken laktak, mi pedig előtte sétáltunk.

Mivel nem útikönyvet írok, most nem sorolnám fel Zágráb látványosságait a Jelasics tértől a körbekerített parlamenten át a Mátyás templomunkra hasonlító székesegyházig. Viszont idefűzném a Zágráb 80-as évek múzeuma nevű helyet, ami tulajdonképpen nem más, mint egy négy évtizeddel ezelőtti állapotú, tipikus jugoszláv lakás. A jellegzetes nappalival, ahol ott sorakoznak például, azok lemezek, amiket mi is onnan hoztunk. Az akkori magyar konyhákkal össze nem hasonlítható helyiséggel, amelyben már olyan felszerelések voltak, amilyenekre mi csak ácsingóztunk, és a többség a rendszerváltás után vehette meg. Külön szívmelengetők a gyerekszobák a kipróbálható számítógépes játékmatuzsálemekkel, és a rengeteg kacattal. A legszebb, hogy az egyik falon egy „madarska kocka” című kiadványba lehet belelapozni, ami a Rubik kocka kirakásához nyújtott segítséget.

A lakásban berendezett retró kiállítóhelyről persze nem hiányozhat a kor jellegzetes autója, a FIAT-ból lett Zastava, mag az a moped (Tomos), aminek nálunk a Riga vagy a Verhovina volt az alternatívája. És nem hiányoznak a jugoszláv úttörőmozgalom „relikviái” sem, miként Tito képekben sincs hiány. Utóbbiak az én emlékeimben is élnek, a legszabadabb szocialista ország úttörőmozgalma azonban nekem valahogy nem volt meg. Pedig az óvárosban található „múzeumban” elég jól reprezentált a mozgalom tárgyi kultúrája.

A volt szocialista Jugoszlávia és szétesése viharos évtizedeinek emléke azonban sokkal jobban tetten érhető Krk-szigetén, a Haludova szellemhotel romjainál.

A szakirodalom szerint 1973-ban „brutalista” stílusban épült szálloda-komplexum pazar lehetett fénykorában, csakhogy előbb a létrehozását ösztönző casino ment csődbe, aztán az ország, végül jött a dél-szláv háború a belső menekültekkel, aztán pedig a tisztázatlan hátterű poszt-szovjet befektetők/maffiózók. Az eredmény pedig egy bizonytalan tulajdonú, ezért se nem őrzött, se nem bekerített romhalmaz, ami lassan akkora turisztikai attrakció, mint a pulai amfiteátrum. Elképesztő és félelmetes volt a szétvert és kirabolt hallban, bárban, szobákban és fürdőben bolyongani, amiket lassan a természet is visszahódít. Leírhatatlan és a képek is nehezen adják vissza. Az viszont biztos, hogy elképesztő és érthetetlen, Krk-szigetén, közvetlenül a mesésen kék Adria mellett miként történhet meg mindez. Azt hiszem, ehhez a szocializmus kellett, ami a mai napig fogva tartja a Haludova hotelt (is).