„Jöjjenek, mert itt a fotográfus” – terjedhetett futótűzként a hír 1894 nyarán a 68-as gyalogezred újonnan elkészült szolnoki laktanyájában, és mire Szigeti Henrik felállította masináját a főépülettel és tiszti körlettel szemben, már vagy két tucat ember nézett a kamerájába.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy Szolnok elsőszámú fotográfusa éppen 1894 nyarán indult el a város akkori szélére megörökíteni az abban az évben elkészült új laktanyát. Csak én feltételezem, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején számtalan szolnoki házat és pillanatot megörökítő mester nem sokat tétovázhatott, és amint használatba vette a 68-as gyalogezred az új épületeket, ő megjelent ott méretes gépével. Már csak azért is, hogy a város egyik új büszkeségét az ő képeslapjairól ismerje meg a „világ”. Ami – azt hiszem – sikerült is, hiszen a laktanya főhomlokzatát mutató fotó mellett – ez egyébként nemcsak fekete-fehérben, de színezve is ismert – legalább még egy beállításból lett Szigeti-féle képeslap. Ez utóbbin – szerintem – a mai József Attila és Rákóczi út kereszteződéséből örökítette meg a több épületből álló laktanyát és kertjét.

A főhomlokzatot ábrázoló képeslap azért is érdekes, mert ez még egy tipikusan olyan fotó, amin érződik: fényképen szerepelni akkoriban még nagydolognak számított. Nem hiszem, hogy ehhez a képhez hosszú perceken keresztül kellett volna invitálni a szereplőket. Sokkal inkább az történhetett, hogy amint a fotográfus megérkezett, a környékbeliek összeszaladtak, és talán elkergetni se lehetett volna őket. Ennek köszönhetően nemcsak a XIX. század végén még új laktanya homlokzatát őrizte meg Szigeti Henrik felvétele, hanem körülbelül huszonöt-harminc férfi képét is, ruházatukkal együtt. Így minden túlzás nélkül mondhatjuk, nem egy szimpla fotó vagy képeslap született, hanem valódi kordokumentum.

Milyen jó lenne tudni, hogy ki lehet az a kiskamasz, aki a kép bal szélén a kútra támaszkodva áll kalapban. Vajon mi dolga lehetett éppen akkor arra? Kíváncsi lennék arra is, hogy a jobb szélen elől álló három katona miért merészkedett ilyen közel a fotográfushoz, és vajon ki lehet az a három fehér köténybe öltözött férfi, akik szinte egyenlő távolságra álltak meg egymástól? Három hentes a közelből? Vagy három katona, akik éppen hentesként szolgálnak?

Ennél csak az lenne érdekesebb, ha ki lehetne deríteni, mi lett a boldog békeidőkben készült képen látható férfiak sorsa a véres XX. században. Ha jól tippelem, a húszas-harmincas éveikben járó katonákról van szó, akik közül néhányan – esetleg tisztként – mundérban élhették meg az első világháborút. Vagy sorkatonai szolgálatuknak a századfordulóig eleget téve, húsz évvel később ismét behívták őket, és a frontra kerültek. A kútnál álló fiatal fiú nem úszhatta meg az első világégést, és csak abban bízhatunk, hogy épségben hazaért valamelyik frontról vagy hadifogoly-táborból.

Amennyiben ez így történt, akkor a fiatal srác a harmincas éveinek első felében láthatta szétesni a Monarchiát, még nem lehetett negyven, amikor a Tanácsköztársaság tombolt Szolnokon. Ha jó egészségnek örvendett, akkor még két évtizednyi dolgos hétköznap várt rá, hogy aztán fiait és unokáit lássa ismét távoli frontokra vonulni. Amennyiben ezen a képeslapon még csak 10 éves, és szerencséje volt – már, ha a XX. század eső felére lehet ilyen jelzőt használni -, akkor 60 évesen megélte Szolnok bombázását. Szóval még annak is szemtanúja lehetett, hogy a gyalogezred kaszárnyájából szovjet laktanya lett.

Ám azt már biztosan nem láthatta az a fiú, hogy 1991-ben – majdnem 100 évvel e fotó készülte után – a laktanyát az utolsó idegen katona is elhagyta. Ami azért nem zárná ki, hogy ha ma, valamilyen csoda folytán arra járna, ne ismerné fel ezt a lassan 110 éves épületet.

Mert a megfagyott muzsikusok munkái túlélnek bennünket.