Ha már mindenhol megosztottuk Bauer Sándor Fortepan.hu-ra felkerült 1975-ös szolnoki fotóját úgy, mintha kincskeresőként bukkantunk volna rá, talán vehetjük a fáradságot, hogy megemlékezzünk a kép készítőjéről és a fotó születésének körülményeiről is. Mindkettő van olyan érdekes, mint a kép. Bár kicsit bonyolultabb, mint csak osztogatni ezt a 42 éves felvételt.

A nagyszerű Fortepan.hu oldalon Szolnokra keresve, az 1975-ös évnél bukkanhatunk a címlapra kitett színes képre. Illetve a párjára, amin emberek nélkül láthatjuk ugyanazokat az élelmiszer-automatákat, amelyek előtt az iskolás lányok, illetve az apa és két fia „pózolnak”. Szerintem nincs olyan harmincon túli szolnoki, vagy környékbeli, aki ne tudná azonnal, hogy a két fotó a Vasútállomás utascsarnokában, az aluljáróba vezető lépcső és a váróterem között készült. Ott ahol ma padok sorakoznak, és egy reklámfelirat díszíti a gépek helyén lévő falfelületet (a mai kép nem a Fortepan.hu-ról való). Talán kijelenthetjük, hogy a néhai automatasor a Kádár-kori Szolnok egyik legendás pontja volt.

A hetvenes-nyolcvanas években nem nagyon lehetett olyan helybéli vagy környékbeli srác, aki ne „automatázott” volna a Vasútállomáson. Ami nagyjából annyit tett, hogy az előre megszerzett, rézszínű kétforintosokkal ne próbáltunk volna édességet, szendvicset vagy valami hűsítőt – speciális korabeli szó – megszerezni ezekből az automatákból. Ez úgy történt, hogy először bedobtuk a „bélásokat”, ha szerencsénk volt és nem nyelte el a masina, akkor rideg, műanyag gombokat nyomkodva választottunk a kínálatból, majd a masina belsejében körbeforgó szerkezet a nyíláshoz fordította a kiszemelt terméket, mi pedig egy kinyíló ajtócskán kiemelhettük azt. Mint látszik, rengeteg hibalehetőséget tartogatott a rendszer. Ráadásul nosztalgikus hangulatban is bevallhatjuk, hogy nem a legfrissebb termékeket kínálta a szerkezet. A magam részéről mégsem tudtam ellenállni például a nejlonba csomagolt, talán piros feliratos Utasellátó csokis rúdnak. És lehetett az bármilyen szörnyű, nem tagadhatom, hogy a különlegesség, a városi, a „világvárosi” életérzés gyerekként rabul tudott ejteni.

Ezeket az étel- és italautomatákat egyébként az 1948-ban létrehozott Utasellátó vállalat üzemeltette. Természetesen nemcsak Szolnokon, de minden nagyobb városban és a nagy budapesti pályaudvarokon is voltak ilyenek. Ez utóbbi helyeken persze jóval több, így talán a választék is nagyobb lehetett. Úgy tippelem, hogy Szolnokra 1975-ben érkezett meg ez a szolgáltatás – ha tévedek, nyugodtan javítsanak ki -, az új állomás „ékességeként” helyezték el a berendezéseket.

Amiket Bauer Sándor nem véletlenül örökített meg. Az 1931-ben született és 2009-ben elhunyt fotóriporter – tehát véletlenül sem tévesztendő össze az önmagát 1969-ben a Nemzeti Múzeum kertjében felgyújtó fiúval -, a Magyar Távirati Iroda (MTI) örökös tagja ugyanis 1957-től a Belkereskedelmi Minisztérium Vendéglátás című lapjánál (is) dolgozott. Ebben a minőségében pedig az volt a dolga – közel három évtizeden keresztül -, hogy a hazai vendéglátás sikereit, eredményeit, kicsit propagandisztikusan megörökítse. Mint a halálakor megjelent méltatásokból tudható, életművében – főleg a negyvenes és ötvenes évekből – nagyon sok történelmi felvétel is található, illetve már nyugdíjasként sokat tett azért, hogy az MTI történeti archívuma rendezetten meneküljön meg.

Tehát joggal feltételezhetjük, hogy a Fortepan.hu-n megjelent két fotót Bauer Sándor a Vendéglátás című lapnak készítette, illusztrálandó az új Szolnok Vasútállomás Utasellátós egységeit (erre utal az étteremről készült, ugyancsak 1975-ös felvétele). A magam részéről azt sem zárnám ki, hogy a felvétel szereplői – a két lány és az apa meg a fiai – nem véletlenül arra járó fogyasztók, hanem éppúgy a fotózás miatt érkeztek, mint ahogy emiatt csillog olyan fényesen a csarnok műkő padlója is.

Ennyi év távlatából, annak ellenére lettek kordokumentumok ezekből a képekből, hogy a szolnoki Vasútállomás nem sokat változott, csak kopottabb lett. A lányok ruhái, a merész miniszoknya, a bőszárú kockás nadrág, és főleg az iskolaköpenyek – amit még a nyolcvanas évek végén is kötelező volt viselni – a mából nézve szinte hihetetlenek. De érdemes a távolban feltűnő MÁV-kukán, a pénztárak előtti kőpadokon, vagy éppen a csarnok nagy órájának elmerengeni. Mindez 1975-ben maga volt a modernség, a jövőbe mutatás és egy kicsit a csoda.