Még soha nem írtam róla, pedig érdemes megemlíteni, hogy a Verseghy könyvtár első emeletének a sarkán, a bejárat fölött lévő, két oldalról hatalmas ablakokkal határolt Művészeti szalon milyen jó kiállítótér. Annak ellenére, hogy a másik két oldalról a könyvtár olvasótermei határolják, és ahonnan azért mindig áthallatszik az a kellemes, halk duruzsolás. Maga a hely viszonylag kicsi, így legfeljebb kamara-kiállítások rendezésére alkalmas. Ám ha jó az anyag, és azt értő módon helyezik el – azaz valóban van rendezője a kiállításnak -, akkor maximálisan kihasználható ez a pár tucat négyzetméternyi terület.

Márpedig Révi Norbert kiállításán az anyaggal nincs gond. Összesen tíz szobrot és öt grafikát mutatnak meg a közönségnek, de ezek valóban ki is töltik a teret. Ráadásul nemcsak az alkotó, de a témák is összekötik a képeket és a szobrokat, így kifejezetten szórakoztató az összefüggéseket keresni, azokkal játszani. Azt hiszem, erre mondják, hogy az alkotások beszélgetnek egymással a térben.

A zárt teret alkotó tárlat középpontjában egy hatalmas barna, szakállas, sapkás fej került. Ami a térbe való belépéskor nemcsak a tekintetet vonzza, de kicsit olyan, mintha üdvözölne is a találkozáskor. Szinte hívogat, hogy vele kezdjük. Szívesen leírnám a címét, hogy pontosan mit ábrázol, miből és mikor készült, ám mivel egyetlen felirat sincs a kiállításon, ilyesmivel nem szolgálhatok. Pedig szívesebben mondanák címet, és nem azt, hogy a hatalmas manófej. Mert hivatkozni szeretnék rá, hiszen ez az alak még kétszer megjelenik a köré felállított kisebb szobrokban. Sőt – és ezzel indult számomra a játék – a falon, két képen, talán tanulmányrajzokon is felismerni vélem az arcot.

Ahogy a kiállítás két – szerintem – nonfiguratív kisplasztikájának is mintha a falon lógna egy vázrajza. Így számomra ugyanaz a téma háromszor jelenik meg, három különböző, de érdekes megközelítésben. Sajnos ezekről se tudom, hogy micsodák. Igaz, itt kevésbé bánom. Mert így szabadabban gondolhatok róluk bármit, és mondhatom azt, hogy megfeszülő emberi, talán női alakok.

Ahol viszont igazán hiányzik a felirat, az a három portréfej. Akikben ismerősöket vélek felfedezni. Vagy tévedek? Mert nem tudhatom, hogy a Szolnoki Művésztelep alkotója kikről mintázta, kiket is akart megmutatni ezekkel a fejekkel. Amelyek ugyanolyan érdekes, és egyedi stílusban készültek, mint az összes többi alkotás. Ami alapján úgy érzem, most már felismerném Révi Norbert alkotásait.

Amelyeket – vessenek meg érte – nem csak egészen közelről nézegettem, de meg is tapogattam. Mert olyanok ezek a szobrok, mintha még lehetne őket formázni. Mintha a folyó parti puha homok sarából csöpögtették volna őket, vagy valami rettentő puha agyagból, ami még a szobrász ujjlenyomatait is megőrizte.