Szcenikai bemutató

A szolnoki Koldusopera megtekintése után fel kell tennünk a kérdést: miről is szól az elénk tárt történet? (Hosszú néma csend.) A legjobb indulattal is legfeljebb azt mondhatjuk, hogy egy olyan férfiról, aki miközben kurvákhoz jár, legalább három nőnek ígér tartós kapcsolatot, és nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a barátja, a rendőrfőnök is szerelmes belé. És mint a világtörténelemben oly sokan, ő is a féltékenységen, egy kis női (férfi) alsón csúszik el, és felakasztják, ha nem jön a végén egy UFO. (Újra hosszú néma csend. Pedig nem hülyéskedek.) Bertolt Brecht 1928-ban megírt, azóta is rengeteget játszott és sokszor megosztó darabja azonban biztos, hogy nem erről, ennyiről szól. De persze, ne vonjuk kétségbe az adaptálás, az újra-, esetleg átértelmezés jogát senkitől!

Lehet, hogy Szolnokon az idei negyedik színházi bemutatóval is ez történt. Azaz, esetleg van értelme feltennünk egy olyan kérdést, hogy közel száz évvel az eredeti mű megszületése után mi az aktualitása, az üzenete, netán mondanivalója a szolnoki előadásnak? A kérdés jogos. Sőt! Csak éppen nem kaphatunk rá őszinte, igaz választ. A szolnoki Koldusopera elsőre ugyanis olyan, mintha valaki megtalálta volna a frissen felújított színház színpadának kapcsolószekrényét, és abba beleszeretve, kvázi a szcenikának alárendelve állított volna színre egy darabot. Beleesve abba a hibába, hogyha a színpadon minden mozog, forog, le-föl jár, ráadásul szövegeket, filmeket vetítünk a falakra - egyébként a darab vagy a történetmesélés szempontjából teljesen indokolatlanul -, akkor attól már működik az előadás.

A szolnoki Koldusopera mint előadás nemhogy nem működik, de nem is létezik. Ez nem más, mint jelenetek egymás után pakolása, de úgy, hogy a jelenetekben semminek sincs kifutása. Ennek köszönhetően pedig egyetlen karakter sem épül fel, egyetlen történet nincs eljátszva, színészi eszközökkel semmi sincs megmutatva. Néhány dolog el van mondva, mint egy rossz rádiójátékban. Ahelyett, hogy játszanának, csak beszélnek, és ebben az esetben indokolatlan helyeken és indokolatlanul sokat énekelnek. Az egyébként nem túl erős dalok ráadásul úgy szorítják ketrecbe a jeleneteket, hogy esély sincs annak elmesélésére például, hogy kik is a szereplők, esetleg ki ez a Bicska Maxi. Miből él? Mitől vannak ellenségei? Nem is beszélve az őt körülvevő világról. A koldusokéról, a koldusokon élősködőkéről, a kisstílű bűnözőkéről, akikről pedig megtudhatnánk, miért lettek olyanok, amilyenek, milyen a körülöttük lévő világ. Akár 2023-ban is, már ha sikerült volna a történelem idővonalán elhelyezni ezt az adaptációt.

Ám ehhez gondolni kellett volna valamit a darabról önnön nagyságunkon túl is. És nem arra játszani, hogy meg nem értett zseniként majd azt mondjuk, ezek a vidéki parasztok nem értik a magas művészetet. Pláne, hogy itt megbukni se lehet, hiszen a 19 bérletes előadás akkor is lemegy, ha minden második szék üres, vagy a nézők felének a szeme szikrát hány az oltári átvágás miatt. Pedig nem is számolják ki, hogy nekünk ez a kis meggondolatlanság minimum 60-70 millió forintunkba kerül, mert sem a szereplők számán, sem a technikán, sem a jelmezeken nem spóroltak az alkotók. Ami a csövön kifér, az elmegy, miközben ilyen kevés premier egy évadban 1954 óta még nem volt Szolnokon.

De hát így van ez, ha nincs kontroll vagy bárminemű fék. Mert miként várhatnánk el a színház igazgatójától, hogy leállítson egy "művészi önmegvalósítást" (félrevezetést), ha ő maga az egésznek a főszereplője, a sztárja. Neki kellene a darabot színpadra rakó kollégának szólni, hogy itt valami nagyon félrement, ezt ne csináljuk. Persze, ehhez csak akkor lenne joga, ha már a szereposztásnál feltette volna a kezét, hogy bocs, de ez nekem nem fog menni. Hazudhatunk, PR-ozhatunk, reklámozhatunk, de Bicska Maxi kabátjai nagyon nagyok Barabás Botondra. Más konstellációban senkinek se jutott volna eszébe ráosztani ezt a feladatot.

"Ámde Maxi kesztyűben jár/S így a bűnnek nincs nyoma."

(Az illusztrációk a Szolnoki Szigligeti Színház honlapjáról valók.)