Mint Giovanni kávéja

Vajda Katalin valamikor a kilencvenes évek közepén írta a Szolnokon most bemutatott, de az ország szinte minden színházában már játszott Anconai szerelmesek című darabját. Azaz nem sokkal azután, hogy Tímár Péter filmre vitte a Csinibabáját, amiben ráadásul sokan, egy korábbi, szegedi színházi előadást véltek felfedezni. Azaz mindezek akkor születtek, amikor a hatvanas évek romantikájára, különösen azok dalaira fizetőképes kereslet kezdett jelentkezni, az akkori fiatalok ezüsthajú generációvá válásával. Nem véletlen, hogy majd tíz évvel később csináltak filmet és musicalt a hetvenes években csúcsra jutó ABBA dalokból.

Az ilyen darabok esetében a dalok eladják magukat. A kérdés csak az, hogy milyen történetre és miként sikerül felfűzni őket. Vajda Katalin egy klasszikus, olasz, akár középkorinak is tekinthető történetet választott bájgúnár főszereplővel, érdekházasságot kereső cukrászdással, pletykás, néhai szépasszonyokkal, nehezen egymásra találó fiatal szerelmesekkel, és minimális konfliktussal. Írása erőssége, és például a Radnóti Színház ősbemutatójának sikere abban rejlett, hogy remekül építettek a hatvanas évek magyarjaiban leképződött olasz sztereotípiákra, amikor a világ legrondább olasz digója is igazi amorózóvá válhatott nálunk.

Na, ez az, ami a szolnoki premieren csak nyomokban volt tetten érhető. Leginkább azért, mert az első felvonás közepéig az volt az érzésem, hogy az egyébként önmagukban remek színészek magánszámokat adnak elő kollégák nélkül. A szétesettséget pedig csak fokozta az a visszafogott hangosítás és éneklés, ami oly távol áll a vérbő olasz temperamentumtól, mint Szolnok Anconáltól. Arról nem is beszélve, hogy miközben a színészek a színpadon próbáltak küzdeni a lehúzott hangerővel, valakik, valahonnan úgy vokáloztak rájuk (melléjük), mintha tehetségtelen bénák küzdenének a színpadon. Miért? Ebben mi volt az az erős koncepció, ami a második felvonásra meg eltűnt?

De két nap alatt azt sem sikerült megfejtenem, hogy a kívülálló számára random pillanatokban, miért játszottak be száguldás, fékcsikorgás és karambol zajokat. Eleinte még a színpadra repülő alkatrészekkel, aztán natúrban. Ez a vadul vezető olaszok sztereotípiájának színpadi adaptációja akart lenni? Ha igen, minek? Miként azt a kérdést is fel kell tennem, hogy csak nekem volt kicsit sok a szexuális utalásokból és beszólásokból? Vagy itt is igaz, hogy a kevesebb több lett volna?

Mindez azért bosszantó, mert alapvetően jó darabbal, jó színészekkel, és ízléstől függően, de minimum elfogadható dalokkal indult az évad Szolnokon. Nemcsák Károly bár kissé fáradtan, de szórakoztatóan és karakteresen hozta az öregedő digó szépfiút. Harna Péter ismét bebizonyította, hogy nélküle nem lehet énekes komédiát csinálni Szolnokon. Gombos Judit és Lugosi Claudia tüneményesek voltak a néhai szépasszonyok szerepében. Barabás Botond és Jankovics Anna a gázos jelenetekből - például a strandos - is igyekeztek kihozni valami vállalhatót. Bot Gábor és Kertész Marcella odatették a szükséges operett figurákat. Molnár Nikolett pedig olyan bájos volt, hogy egy percig sem csodálkozhattunk Tomao bácsi érzelmein. Komédiáztak, táncoltak, olykor váratlanul dalra fakadtak, azaz mindent elkövettek, hogy működjön ez az egész.

Nem rajtuk múlott, hogy az utolsó perceknél mertem először arra gondolni, még ha szerencsénk van, pár előadás és talán némi korrekció után akár még vállalható produkció is lehet a szolnoki Anconai szerelmesek. Kívánom, hogy ez előbb legyen, minthogy Giovanni lefőzi az utolsó színpadi kávéját.

(A felvételek a Szigligeti Színház oldaláról származnak.)