(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás január 27-én jelent meg először.)

Jankovics Anna, a szolnoki társulat tényleg kiváló fiatal színésznője hívta fel a figyelmemet a Scherer Péter rendezte 7 nap című előadásra. A Nézőművészeti Kft és a Manna előadása nem csak hagyományos színház, hanem úgynevezett érzékenyítő előadás is, amely egy-egy társadalmi problémára igyekszik felhívni a figyelmet. Ebben az esetben az iskolán belüli, a gyerekek közötti lelki terrorról volt szó, és a szolnoki Szín-Mű-Hely nézőterén is többségében középiskolás diákok ültek.

Amitől először kicsit megijedtem. Hirtelen felrémlett bennem néhány olyan színházi előadás, amiket tulajdonképpen taccsra vágtak a fiatal nézők. Jankovics Anna és partnere, Kőszegi Mária azonban egy pillanatnyi időt sem hagyott erre. Olyan szűk egy órás színházi előadást produkáltak, lényegében díszletek és kellékek nélkül, eljátszva több karaktert, hogy közben vágni lehetett volna a csendet. Beült közénk a két, parádésan játszó színésznő által megteremtett feszültség és rosszkedv. És nemcsak a színpad, de a nézőtér is játszott, ráadásul sok néző egy-egy pillanatra szereplője lett az előadásnak.

Ha a 7 nap semmi egyéb nem lett volna, csak egy szimpla színházi produkció, akkor is keresnem kellene a legszuperebb jelzőket mindarra, ami a Szín-Mű-Helyben történt. Bámulatosan élő, kortárs, nem izzadságszagú szöveget keltett életre a két kiváló színésznő. Olyan színházat csináltak, amilyet nemcsak magunknak kívánhatunk, hanem a jövő nemzedékének is. Mert ez az előadás legalább annyira reklámja volt a jó színjátszásnak, a színházba járás örömének, mint a közös gondolkodásnak, a problémák megmutatásának és kibeszélésének. Tudom, hogy túlzásokba esek, de nem bánom: egy ekkora városban naponta kellene ilyen előadásoknak mennie szobaszínházi körülmények között, illetve hasonló produkcióknak minden szolnoki iskolában rendszeresen kellene bemutatkozniuk. Mert kevés ennél jobb és hasznosabb befektetést tudok elképzelni a közös jövőnket illetően.

És mennyire jó volt az előadás utáni egy óra is, amikor a két színésznő egy pszichológus közreműködésével nemcsak beszélgetett a nézőkkel, de kíváncsiságukkal gondolkodásra, kifejezésre is rávette őket. A 7 nap negyvenkilencedik előadásán voltam, és nincs kétségem afelől, hogy a két színésznő hallott már néhány kemény történetet a nézőiktől.

Nem akarok senkit se megbántani: abban a második órában mi, felnőttek nemcsak feleslegesek, de zavaróak is voltunk a térben. Ha valami kritikát kellene megfogalmaznom a produkcióval kapcsolatban az csak annyi lenne: ha diákoknak játszanak, a beszélgetésről küldjék ki a felnőtteket. Mert, mint ahogy Szolnokon is látszott, semmi szükség nem volt egy diákoknak szánt beszélgetésen az okoskodó, korlátozó felnőttekre.

Őszintén mondom, hogy köszönet a meghívásért. Miként azt is: legyen még sok előadás ebből. Mert bevallhatom: nemcsak a darab hatott meg. Hanem az is, hogy van remény. Ha ilyen előadásokkal sikerül megszólítani a fiatalokat, akkor érdemes színházakat felújítani, mert lesz utánpótlása a közönségnek. És mindettől szerintem a világ is jobb lehet.

(A fotók a Nézőművészeti Kft. honlapjáról valók.)