Nem közönségtalálkozón és pláne nem a premier napján ennyi nézővel még soha nem találkoztam a Tisza mozi A termében, mint a Keith English (hogy róla se feledkezzünk meg!) rendezte Elk*rtuk című politikai krimin. Azt nem állítanám, hogy csupa olyan arcot láttam, akik egyébként rendszeresen járnak magyar filmekre, miként azt se tudtam megállapítani, hogy a nézők közül ki tartozott a „drukkerek” vagy az „ellendrukkerek” táborába. A jegybevétel szempontjából mindez lényegtelen is. Azt hiszem, pár nappal a Kálomista Gábor producerségével készült film bemutatója után nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: talán nemcsak az idei év legnézettebb, de az elmúlt évtized egyik legtöbb jegyváltásra ösztönző magyar filmjéről is van szó.

Köszönhetően a különleges marketingnek. Mert például azt nyugodtam kijelenthetjük, hogy az elmúlt bő évtizedben nem volt másik olyan magyar játékfilm, amit maga a polgármester ajánlott volna a helyiek figyelmébe. Miként olyan mozi sem, aminek az első szolnoki vetítése előtt országgyűlési képviselői szónoklatot hallhatott a közönség. Pedig, ha őszinték akarunk lenni, akkor csak az elmúlt évek terméséből akár a Toxikoma, akár a Csapda a neten, akár az 1945 vagy az Akik maradtak, netán a Genezis is feszegetett olyan fontos témákat, társadalmi problémákat, ki nem beszélt ügyeket, amelyekre ráfért volna hasonló reklám. Azt persze nem tudom, hogy az Elk*rtuk „kampánya” által megmozgatottak közül hányan lesznek a jövőben is rendszeres mozilátogatók, de ha már csak az 1%-uk, akkor hosszú távon az a magyar film egyik legnagyobb haszna lesz.

Mindez független attól, hogy magáról a filmről mit gondolunk. A magam részéről nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az Elk*rtuk nem azért politikai krimi, mert az alkotók politikai témát dolgoznak fel (lásd a Watergate ügyről szóló Az elnök embereit). Hanem mert nagyon erős aktuálpolitikai üzenetet hordoz, amit nem lehet annyival elintézni, hogy ez a művészet, az alkotói szabadság és „akár így is történhetett”. Mert holnap akkor pedofil film jelenik meg közszereplőkről, és majd azt mondjuk, a családi kiránduláson akár ilyesmi is történhetett? Veszélyes vizek ezek, miközben fontos témák válhatnak valóban feldolgozhatatlanná és kibeszélhetetlenné. Esetünkben lásd Bodoky Tamás tényfeltáró újságíró máig tartó munkásságát a 2006-os eseményekről!

Persze, nem szabad elvonatkoztatni attól, hogy ez mégiscsak egy játékfilm, aminek a forgatókönyvét (sztoriját) az elsőfilmes Bendi Balázs jegyzi. „Akár így is történhetett”, de nekem valahogy az nincs meg 15 év távlatából, hogy Dobrev Klára lett volna a főgonosz 2006-ban. Az egyetlen szereplő ebben a filmben, aki – köszönhető Gubás Gabi remek maszkjának és játékának – mozdulataiban, hanghordozásában is egy az egyben felismerhető. Miközben Szilvássy György egykori titokminiszter, Hann Endre közvélemény-kutató – a két algonosz – vagy Juhász Ferenc honvédelmi miniszter, pláne Karácsony Gergely, akkori noname alakítói egyáltalán nem hasonlítanak a megformált figurákra. Ez így túl direkt. És – már bocsánat -, de nem tudtam szabadulni attól sem, hogy az utolsó pillanatban esetleg újravágták a filmet, és valahol – mondjuk egy ütlegelő rendőr képében – feltűnik Márki-Zay Péter. Tudom: rossz az, aki rosszra gondol.

Bár nehéz objektíven írni erről a filmről, azért érdemes néhány dolgot rögzíteni. Egyrészt borzasztóan hosszú, a 125 percből minimum 35-öt ki lehetett volna venni anélkül, hogy a tartalma, a politikai üzenete sérült volna. Jeleneteiben rettenetesen lassú, pedig mégiscsak egy pörgős, üldözős krimit várna az ember. Ugyanakkor gyönyörűen van fotografálva (operatőr: Josep M. Civit) és remekül vágva (Rumbold László). Az archív anyagok nem direkt használata pedig különös értéke a filmnek, amiben ráadásul szinte minden színész remekül játszik. És nem érdemtelenül fogják a különböző művészeti díjakat megkapni, igaz, a következő választási kampány közepén. Ami akár újra szezonja is lehet a filmnek.