[Ajánlom]
Hagyomány született?
2012. január 09.
Amennyiben valóban olyan lesz az új esztendő, ahogy kezdődik, akkor Szolnoknak a kultúra terén idén nem lesz oka a panaszra. Ha pedig valóban hagyományteremtő szándékkal jött létre a Magyar Tánckoncert, akkor bízhatunk abban, hogy ettől kezdve mindig jól indulhat az évünk.
Már szombaton hét órakor kellemesen csalódott voltam a Tiszaligeti Sportcsarnokban. Kicsit kételkedtem ugyanis abban, hogy az új év első hétvégéjére - miközben az ünnepek miatt majdnem két hétre leállt az ország, meg egyébként is válság van - meg lehet tölteni a csarnokot a komolyzene és a néptánc, azaz a minőségi hazai kultúra iránt érdeklődőkkel. Ám egy gombostűt nem lehetett leejteni a Magyar Tánckoncert kezdete előtt, amikor pedig megjelentek a fellépő együttesek a színpadon, már zúgott a taps a sportcsarnokban.
És erre a megelőlegezett bizalomra minden fellépő rászolgált. Az alaposan kiegészített Bartók Béla Kamarakórus és a Budapesti Ifjúsági Kórus olyan gyönyörűen szólt, hogy libabőrös lettem. Amikor pedig a küzdőtéren fellépő néptáncosokat kísérte az a legalább száz torok, legszívesebben felugrottam volna, hogy ez az, így a legjobb.
A Szolnoki Szimfonikusokkal több okból is rettenetesen elfogult vagyok. Egyrészt, mert ismerősök játszanak benne, másrészt mindig csodálom, amikor az egy-egy tudás így összeadódik, harmadrészt meg egyszerűen azért, mert a magam részéről fantasztikusan jónak érzem, amit csinálnak. Liszt II. Magyar Rapszódiája gyönyörűen szólt, a Háryból való részlet meg azzal az örömmel töltött el, amire szerintem Kodály gondolhatott, amikor azt mondta: a zene mindenkié. Az pedig külön kuriózum volt, amikor a zenekar cimbalmosokkal egészült ki.
Pál István Szalonna és bandája nemcsak a néptáncosoknak, de a szimfonikusoknak is remek partnere volt. Öröm volt nézni, ahogy a két zenekar együtt játszott, vagy amikor Szalonnáék taktusait Maszahiro mester is életre keltette. Herczku Ágnes pedig úgy énekelt, mint aki nem is fellépésen, koncerten van, hanem visszarántva bennünket a múltba, éppen kilépett egy régi ház kapuján.
Nehéz eldönteni, hogy ez a koncert a zenéről vagy a táncról szólt inkább. Mivel egyre vizuálisabbak vagyunk, meg kell kockáztatnom, hogy az est csúcspontjai azok a pillanatok voltak, amikor a Magyar Állami Népi Együttes is közönség elé lépett. Ezek a táncosok nemcsak lelkesen és mosolyogva dolgozták végig a műsort, de valami olyan elképesztő pontossággal mozogtak egyszerre, mintha programozott robotok lettek volna. Amikor pedig az Ecseri lakodalmas végén a férfi táncosok egy pillanat alatt megfordulva, hátrálva kezdtek táncolni, nem akartam hinni a szememnek.
Nem volt ebben az estében semmi felesleges művészieskedés, olcsó máz, indokolatlan magyarkodás, csak és kizárólag első osztályú produktum. Amire láthatóan vevő a közönség. És mivel a műsorközlő az est elején arról beszélt, hogy a Magyar Tánckoncert hagyományteremtő szándékkal jött létre, csak kérdezni szeretném, hogy jövő januárra hol lehet jegyeket venni. Mert addig szeretném bebiztosítani magam, amíg nem lesz olyan híre a produkciónak, mint a Bécsi Újévi Koncertnek, ahová már csak sorsolás révén lehet belépőt szerezni.
Album
Harmincas évek
Ritkán kerül a kezembe olyan régi szolnoki felvétel, amelyen nemcsak épületek, de emberek is láthatók. Az ilyen képek általában nem a képeslapgyűjteményekben, hanem a családi képarchívumban bukkanhatnak fel.
AKB
Szolnokon is lehetne
Nemcsak Szerencsen, de Szolnokon is volt egyszer egy cukorgyár. És talán az itteni kerítéséhez is kikerülhetne egy ilyen nem reklám tábla. Mementóul a gyárnak, ami sokaknak adott munkát, emlékül a magyar élelmiszeripar fénykorának, és azoknak a környékbeli embereknek, akik évtizedeken keresztül cukorrépát termeltek.
SzoborPark
68-as obeliszk
Közel száz évig állt a Kossuth téren, majd legalább négy évtizeden keresztül az Eötvös tér sarkában, bokrok között bújt meg. Ma is csak az veszi észre ott, aki nagyon figyel, pedig a 68-as gyalogezred obeliszkje világtörténelmi eseményekre is emlékeztet. Idén 140 éves.


