Beszélnünk kell az egyedül maradó idős emberekről. Mert tudomásul kell vennünk, hogy mindazok a folyamatok, amelyek nagyjából a hatvanas években elindultak a vidéki Magyarországon is, mára csúcsra járnak. Felbomlottak a többgenerációs családok, azaz évtizedek óta nem élnek egy háztartásban a nagyszülők, a szülők és a gyerekek. Jórészt megszűnt, hogy a többség ott, azon a településen éli le az életét, ahová született, ahol a szülei, a nagyszülei éltek, élnek. És ehhez nyugodtan tegyük hozzá, hogy míg a hatvanas-hetvenes években legfeljebb faluról városba, városból megyeszékhelyre költözött sok fiatal, ma ugyanezek az utak országhatárokon ívelnek át. Persze remek, hogy sokan, sokfelé próbálnak szerencsét, csak éppen a sikerek elbüszkélkedése közben érdemes egy pillanatra azon is elgondolkodni, mi lesz a hátrahagyott szülőkkel, nagyszülőkkel, akik közül sokan egy idő után teljesen egyedül maradnak. Nemcsak a lakásukban, de sokszor a lakóhelyükön is.

Erről beszél az elsőfilmes Kertész Zsanett forgatókönyve alapján Hevér Dániel első egész estés mozifilmje. Béla (Szacsvay László), a panelban egyedül élő idős úr sorsán keresztül, aki egy kisebb baleset után nem maradhat tovább egyedül a lakásában. A külföldön dolgozó fia nem tudja magához venni, nem tud hozzá költözni, és nem tud, vagy nem akar állandó gondozót fogadni mellé. Nincs más lehetőség, mint Béla tiltakozása ellenére, a szociális otthon, abból is a kevésbé elegáns és drága. Amit Béla persze utál – hisz az nem az otthona -, ahonnan menekülni akar, aminek lakóit – sorstársait – leginkább lenézi. És mondhatnánk, hogy mindezzel megkeseríti környezete életét. Már, ha nem lenne bennünk némi empátia, és nem tudnánk Béla helyébe képzelni magunkat, akitől az „ő érdekében” elvették az addigi életét.

Hevér Dániel filmjének az erőssége a Bélát megformáló Szacsvay László mellett az idősotthonban közmunkát végző Zoé, azaz Kizlinger Lilla. A fiatal színésznőt idén már fontos szerepekben láthattuk a Magyarázat mindenre és a Semmelweis című filmekben, így nehezen képzelhető el, hogy ennek az évnek ne ő legyen a legjobb női mellékszereplője. Merthogy ebben a történetben is tökéletesen hozza a kicsit deviáns, de alapvetően jószívű, szerethető kamaszt, aki nem megmenteni akarja az idős férfit, csak egyszerűen megérti, és lelki társra talál benne. Eszembe nem jutna leírni, hogy ők a magyar Életrevalók párosa – utalva a klasszikus francia filmre -, hiszen nagyon más a szituáció. Generációk közé építenek hiányzó hidakat, de nem izzadságszagúan, az élettől elrugaszkodottan.

Ugyanakkor a Valami madarak gyengesége, hogy a kettőjük történetén kívül szinte semmi mást nem építenek fel az alkotók. Egyedül Zóé anyjának (Réti Adrienn) pasizós kínlódása jelenik meg erőteljesebben, miközben a szociális otthon többi lakójának és hozzátartózóiknak történetei, a főszereplő fiának motivációi, az otthon dolgozóinak mindennapjai olyan mellékszálak lehettek volna, amelyek ugyanarról a problémáról más szemszögből beszélnek. Mindezek simán belefértek volna a kilencven percbe, merthogy az alaptörténet nemhogy egy mozinyi sztorit nem hordoz, de egy tévéjátékhoz is kevés. Sajnos a magyar köldöknéző mozik pillanatai rémlenek fel a hosszú snittek és a perceket égető távolba révedések közben. Az a gyanúm, hogy a Nemzeti Filmintézet inkubátor programjában nem a legmegfelelőbb kezek fogták a fiatalok kezét, sőt mintha gyávábbak lettek volna a kellenétnél.

Így a Valami madarak minden erénye és fontossága ellenére is csak egy szembesítés, és nem egy hangos üvöltés lett. És félek, nézőcsúcsokat se fog dönteni, holott annyira, de annyira fontos lenne, hogy a felvetett problémáról sokan, sokszor, sokhelyen beszéljünk. Mert a szőnyeg alatt nem lesz jó helyen.