Félrement kapcsolat

Nem sikerülhet minden egy évadban. Márpedig az idei szolnoki színházi szezon az elmúlt másfél évtized legjobbja kezd lenni. És nem jöhet össze minden egy darabon belül sem, hiszen a szerző, a rendező, a színészek, ha van, akkor a dramaturg, na meg a műszak, és rendezői szándéktól függően a nézők összjátéka is kell a tökéleteshez. Persze a rendezőnek kell jó karmesterként az első előtti pillanattól az élre állnia, de ez meg lehetetlen, ha nem tudja, mit is akar. A történettel. A darab szereplőivel. A nézőkkel. A színházzal. Azon kívül, hogy az amúgy világhírű dráma szövegét színházi térben mondatja fel egyébként jó színészekkel. Pataki András rendezésében a szolnoki Őszi szonátában ez utóbbi, összetett technikai tevékenységen kívül nem történt egyéb. Ezért számomra nem is jött létre a színház.

Mit ér a szöveg, ha az csak el van mondva, a színészek részéről el is van játszva, de a színpadon nincs életre keltve? Semmit. Még rádiójátéknak is kevés. A Szín-Mű-Hely ez évadban harmadik bemutatójában zakatolnak a mondatok - legalább húszpercnyivel több, mint feltétlenül szükséges lenne -, de nincs, vagy alig van játék. Elmondják, de nem történik. Elmesélik, de alig van nézőként alkalmam rájönni, megfejteni, kitalálni. Felolvasószínház is lehetne. De csak akkor, ha figyelnének egymásra a szereplők. Mert Patai András rendezése olyan, mintha dimenziók súrolnák egymást, de nincsenek hatással a másikra. Pedig néha úgy tűnik, Györgyi Anna mindjárt rárobban Pertics Villőre vagy Dósa Mátyásra, ám ők mintha elugranának előle. Megy előre az idő, darálódik a szöveg, de nem jön létre a színház.

A rendező és a színházvezetés dolga a szereposztás, én maximum értetlenkedhetek. Az Őszi szonáta Evaja egy egyetemet végzett, legalább hét éve Viktorral élő, tehát minimum a harmincas évei elején, közepén járó érett nő. Viktor - miként a történetben elhangzik -, nála legalább húsz évvel idősebb férfi, tehát valahol 55 körül lehet. Persze tudom, hogy egy jó színész oda-vissza tíz-húsz évet eljátszik a saját korához képest, de ez most Szolnokon nem sikerült. Pertics Villő a maga huszonegynéhány évével csodálatos a Bakaruhában Vilmaként, de hiteltelen az Őszi szonáta Evajaként. Ráadásul sokszor ugyanaz a figura, mintha nem sikerült volna kimozdítani a kényelmes komfortzónájából. Dósa Mátyás a maga harmincnégy-harmincöt évével vicces az erősen ötvenes lelkész alakjában. Pláne, hogy alig jut szerephez, amiket elmond, azokat egy levélből meg egy bejátszásból is megtudhatnánk. Nem tisztem a szereposztás, és nem is szeretnék senkit kellemetlen helyzetbe hozni, de az ebben a darabban méltatlan helyzetbe hozott Sárvári Diána parádés Eva lehetett volna, Horváth György meg csillagos ötös Viktor. Némi bátorsággal. És bár Györgyi Anna ment valamennyit az előadásból, bántó szándék nélkül jelzem, hogy a helyére is találtam volna társulati tagot. De hát én csak egy okoskodó néző vagyok.

Aki a díszletet és annak funkcióját sem volt képes megérteni. Azon kívül, hogy a mozgásoktól csörömpöl az építmény, ráadásul nehezen is világítható, semmi értelme nincs. Az előadáshoz semmit sem ad hozzá az emelet, a fentről lenézés, a plexi mögött várakoztatás. Egy előadás nem attól modern vagy előremutató, hogy ufót építünk a színpadra. Miként attól sem, hogy a nézők közé ültetjük be olykor a szereplőket. Itt ugyanis ennek semmi funkciója, csak előadásonként háromezer forinttal kisebb lesz a bevétel. És, hogy tanult barátom gondolatait is megpróbáljam idézni: "utoljára iskolai műsorokban volt szokás sötéttel és zongoraszólóval felmondandó szövegeket elválasztani". Amit úgy fordítanék, hogy színpadi képek kapcsolatok nélkül. Ami nem színház.

De hát nekem se tetszhet minden. Pedig mindig úgy indulok neki. Csak hát nem mindig jön össze. Megengedem, hogy nézőként buktam meg.

(A fotók a Szigligeti Színház oldaláról valók.)