Elveszített időérzék

A magam részéről úgy álltam fel a közel háromórás koncert végén, hogy az idei produkció jobban tetszett, mint a tavalyi. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az előző évivel bármi bajom lehetett volna. Azt meg pláne nem, hogy pontosan meg tudnám fogalmazni, miért is volt számomra más az idei. Ám a Világcirkusz sokkal jobban megfogott és szórakoztatott, mint a Bolero. Bár, ha jobban belegondolok, a legelsőt, a sok néptánccal fűszerezettet is szívesen visszatapsolnám.

Mindezt csak azért tartom fontosnak előre bocsájtani, mert ez is mutatja, hogy 2012 első napjaiban valami olyan kulturális érték született Szolnokon, amire már lehet hivatkozni, ami viszonyítási pontokat teremtett. Ráadásul az, hogy ezek a koncertek teljesen megtöltik a sportcsarnok lelátóit és a fél küzdőteret, arra is utalnak, hogy a Tánckoncertek kitalálói valamit nagyon jól eltaláltak. Az ötleteik és a közönség igényei között komoly összefüggés érzékelhető.

Nem mondok újdonságot azzal sem, hogy az a sikeres produkció, amit a vége után nem hagyunk a nézőtéren, hanem sokáig cipelünk még magunkkal. Mondjuk azért, mert akik szintén látták, azokkal megbeszélhetjük, kinek mi tetszett, mi fogta meg. A Világcirkusz kapcsán például remek diskurzusokat lehetett folytatni arról, hogy az első vagy a második rész tetszett-e jobban.

Én az első mellett tettem le a voksomat. Elsősorban a Nagyvárad Táncegyüttes produkciója miatt. Amire szintén nem tudok szakmai magyarázatot adni, csak azt, hogy a szomorú bohócarccal, mázolt fekete jelmezekben mozgó táncosok tényleg csak a testükkel meséltek. De úgy, hogy - sajnos vagy itt éppen szerencsére - teljesen elrabolták a tekintetemet, és a Szolnoki Szimfonikus Zenekarnak csak a fülem jutott. Befolyt a zene a fejembe, és úgy elkapott a mozgás, hogy teljesen elveszítettem az időérzékemet. Ami azt jelenti, hogy minden kívül maradt.

Természetesen a második részt is nagyon élveztem. Abban is nagyszerűek voltak a Budapest Táncszínház táncosai és a Magyar Állami Operaház balettosai, viszont az orosz klasszikusok közismert dallamai, és Izaki Maszahiro nálam teljesen elvitték a showt. Hálás vagyok a szervezőknek azért, hogy a karmestert nemcsak háttal, de egy kivetítőnek köszönhetően sokszor szemből is láthattam. Valami elképesztő alázat, koncentrálás, ugyanakkor könnyed játékosság tükröződött a mester arcán, aki mondom, úgy vezényelt, mintha a kezeiből szórná a hangokat a muzsikusai közé. A Kijevi kapu teljesen levett a lábamról.

Persze, ne mondják, hogy teljesen elfogult vagyok, volt, ami fájt egy kicsit. Afelől semmi kétségem, hogy Ókovács Szilveszter lexikális tudása komolyzenei téren maximális, és bármennyit tudott volna beszélni, ugyanakkor kicsit felkészületlennek és indiszponáltnak éreztem. Az a legkevesebb, hogy a szólóénekeseket lényegében elfelejtette bemondani, az utolsó pillanatban állította meg a zenekart. Viszont, hogy a táncokról, a történetekről, a zeneművek érdekes és figyelemre méltó pontjairól szinte semmit sem mondott, az nagyon hiányzott. Ezzel együtt, ezerszer inkább ő konferáljon, mint sem a nyári koncertek bemondói.

És, ha már hiányosság, még egy dolgot nem hagyhatok szó nélkül. Olyasmit, ami sem a produkció minőségét nem befolyásolta, sem a közönség jelentős részét nem érdekelte. Viszont a fellépő művészek és a produkcióba rengeteg munkát fektető szervezők, illetve az idén ötvenéves Szolnoki Szimfonikus Zenekar megérdemeltek volna. Mert nemcsak felkészületlensége okán nem köszöntött senkit név szerint Ókovács Szilveszter a koncert elején.

(Fotók: Antal László)